Dagi vagyok! Vállalod?

Ha lenne kádam akkor most ott elmélkednék. E helyett marad a laptop fénye, és a férjem ütemes ám mégis megnyugtató horkolása a háttérben. Azon morfondírozom lányok, hogy fel tudnám-e adni az eddigi  életemet a könnyebb jövő érdekében?! Ti mit tennétek, ha lenne egy tabletta, amit ha bevesztek akkor másnap reggel annyi kilót veszítenétek és pont onnan ahonnan szeretnétek?! Olyan egyenes vagy éppen göndör lenne a hajatok amire mindig is vágytatok?! Ott élnétek, olyan lakásban amit elképzeltetek, és minden bosszúság, nehézség, fájdalom, megaláztatás a múlté lenne?!

Naná hogy bevennénk! Vagy nem? Az jutott eszembe - és bevallom ez eléggé lefoglalja az agyamat ahhoz hogy ne tudjak aludni - hogy annyi mindent megtettem már az életemért. Küzdöttem barátokkal, szerelemnek vélt tévedésekkel, munkáltatókkal hogy elfogadjanak. És nem állítom hogy nincsenek nehéz napok, de abban sem vagyok biztos hogy ezt a sok küzdelmet eldonám egy könnyebb jövőért.

Akkor jöjjön egy másik joly joker kérdés. Mi lenne, ha lenne egy tabletta ami sem a súlyodat, sem a hajadat, sem az élketszínvonaladat nem változtatja meg, viszont eléri, hogy azok a kételyek amik benned élnek, az elvárások mások és a saját részedről eltűnjenek, és megtanuld szeretni azt ami van. Azt aki vagy. Ezt a gyógyszert bevennétek?

Játszunk el a gondolattal hogy igen. Ne legyünk bugyuták, nyilván nem kapunk ilyen gyógyszert. Max valami nyugtatót, amit ha beveszel tényleg nem érdekel mi van körülötted mert azt sem tudod fiú vagy-e vagy lány. Na de ha mi magunk elkészíthetnénk ezt a „mindent elfogadó” gyógyszert? Képzeld el, hogy reggel felkelszt, beveszed a napi vitamin adagodat, de a hatása nem az immunrendszeredet erősíti, hanem a „mindent elfogadó” idegközpontodat stimulálja, aminek következtében el fogadod a tényt: minden úgy jó ahogy van.

Na ki próbálja ki velem? Reggel amikor felkelek a C-vitamin helyett ezt a tablettát fogom bevenni. Holnap pedig  úgy fogom tölteni a napom, hogy a „minden úgy jó ahogy van” hatóanyagai dolgoznak majd a testemben. Szerintem ez az emberi kísérletek egy megbocsátható formája. Mindenképp meséljétek el nektek hogy sikerült! J

Puszi

Zsuzsi

kép: https://www.google.hu/search?q=bbw+art&espv=2&biw=1280&bih=605&site=webhp&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=0CAYQ_AUoAWoVChMIoYGIkNGQxwIVSekUCh1rJwGA#imgrc=N4jCxhMR4hgFRM%3A

A tolerancia napjainkban elcsépelt szó lett. Sikké vált szidni bárkit aki kicsit más is mint az átlag. Jó kérdés azonban ebben a gondolatmenetben hogy ki is az átlag? Lehet, hogy annyira jól megy már nekünk ez a „csak titokban vagyunk akik vagyunk” téma, hogy el is felejtettük időközben rendezni a sorainkat, és végig nézni, hogy vajon mely „csoportok” vannak többségben.

Álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk át tiszta fejjel. Gáz-e ha valaki szemüveges? Gáz-e ha valaki nagyot hall? Gáz-e ha valaki vékony, kövér, stréber, buddhista, zsidó vagy éppen meleg? Futtasd át a környezetedben élőket fejben, és vonj egy laza mérleget. Hányan vannak, akik megfelelnek annak a sémának, amilyennek mondjuk 30-40 évvel ezelőtt szerették látni egymást az emberek. Le merem fogadni hogy többségben lesznek a mások. Ilyen olyan értelemben mások.

Tegyük fel, hogy holnaptól trapéznadrágban, mobil telefon, lapos tévé, és szélessávú internet nélkül kellene élned, mert 50 évvel ezelőtt még az volt az elfogadott, a hétköznapi. Nem lenne könnyebb felfognunk és megélnünk a számunkra kisorsolt 70-80 évet úgy, hogy a technikai eszközeink mellett a felfogásunkat is hagyjuk fejlődni és megújulni?

Én nem ítélek el senkit a bőrszíne, a vallása, a nemi hovatartozása, vagy az alkata miatt. Én Zsuzsi vagyok! Duci vagyok, férjnél vagyok, elégedett vagyok. Nem fogom a fejemet a homokba dugni csak azért mert valakit zavar hogy az átlagnál nagyobb a tokám. Nem fogok salátát enni társaságban csak azért mert ezt várja el tőlem a közízlés. Hogy színleljem hogy igen, kövér vagyok, de tenni akar ellene, hogy jobban szeressetek. Nem kell rejtőzködni, mert mindenki olyan amilyen. Vállald fel a szemüvegedet a képeken! Vállald fel, hogy ha visszakérdezel mert nem értetted amit a másik mondott a hallás problémád miatt. Vállald fel, hogy a legjobb barátod igazából a szerelmed! Vállald fel, hogy az vagy aki. Csak egy Zsuzsi a sok közül!

Mint a Bob Burger Falodájában. Mennyire stílszerű a hasonlat a falodával… No de nem falovagolok a témán. :)

Köszönet a www.divany.hu - nak, és Nektek, akiknek igénye van rám, és a kis életem történéseire. Persze az elmúlt időszakban sem unatkoztam. A mérlegem kezdetnek a következő.

-         magasság: 160 cm

-         súly: annyi amennyi

-         házasságok száma: 1 db

-         válások száma: 0 db

-         szeretők száma: 0 db…

-         munkahelyek száma: 2 db

-         kifogyott ruhák száma: -2 db (nem, nem volt kitartó a fogyókúrám -.-)

-         komolytalan írással töltött órák száma: 0 db

Keserűséggel, boldogsággal, és a sütőben éppen két tálca muffin gondolatával indulok újra el az úton, amiben felvállalom magam. Elfelejtettem ugyanis jó ducinak lenni. Pedig manapság ez igencsak elvárás. Felháborodások, hangos fitnesz vélemények, a másik oldalról pedig túl lelkes öntömjénezés, és már számomra is zavarba ejtő magabiztosság övezte az elmúlt időszakot.

Divat lett ducinak lenni, pontosabban úgy fogalmaznék, divat lett a magunk elfogadása. Legyen szó kövérségről, testi vagy szellemi fogyatékosságról. Persze a nem hivatalos mentális problémákkal küzdőket még ma is elítéljük.

Divat lett ducinak lenni, és méghozzá annyira, hogy sokszor már kedvem sincs az lenni. No nem az állandó forradalmár énem mondatja ezt velem. Szerintem, az élet számos területén az átlagnál sokkal liberálisabb érzelmekkel rendelkezem. Mégis bátran vállalom, hogy a ducik a mai korban olyanok, mint a kilencvenes években a melegek. Feloldoztak minket, tett egy gesztust az irányunkba a társadalom, mi pedig ezen felbuzdulva Budapest Parádé szerűen kamionokon mutogatjuk magunkat bikiniben, és forrónadrágban. BÁMMM… ebben az pillanatban kaptam tőletek az első pofont képzeletben :)

Felfogom, hogy csendben harcolni nem lehet. Vagyis lehet, de nem túl célravezető. Ám a lassú víz partot mos dolgot sem látom a mi esetünkben, 100%-ban jó dolognak. Mint mindenben, ebben is az arany középutat kellene megtalálnunk. Ami mint jól tudjuk, mindig a legnehezebb..

Hazudnék, ha azt mondanám, én nem azért kezdtem el a duci blogomat, mert önértékelési problémáim vannak. Hogyne lennének. Azért nagy a pofám. Ha valaki tehát túl hangos a környezetedben most szólok, leplez valamit. Igen, azért üvöltöttem én isa klaviatúrámon keresztül, mert bántottak sokat. De én sosem hagytam magam. Úgy értem, persze, átmentem a depresszióevés dolgokon, az összes létező úszógumimmal lebegtem már az önsajnálat minden finomsággal feltöltött tengerében. Ám mindig volt egy pont ahonnan nem mentem lejjebb. Felálltam, bár szerintem nekem nincsenek hasizmaim. Legalábbis még senki nem bizonyította az ellenkezőjét.

Szóval összegezve az elmúlt idők történéseit, nekem bántotta a fülemet, a szememet a sok öncélú magamutogatás, a már kínosan tálalt hepinesz, és a rengeteg indulat, ami egy-egy életmódkókler reklámfogásának abszolút eleget téve beváltotta célját.

Dagi vagyok. Vállalom. Hogy Te vállalod, azt már régen tudom. De hogy vajon te vállalod-e, hogy én vállalom, vagy hogy én vállalom-e, hogy te vállalod, az már más kérdés.

Mielőtt még elégne a muffin egy utolsó gondolat kedves pocakos barátaim, ducinak lenni divat, ami egy külön életformát igényel. Ha te nem rendelkezel az ehhez szükséges képességekkel, akkor fogyj le. Ha igen, akkor pedig ne panaszkodj. Duci vagy. Pont. Én is. Megyek a muffinért. :)

Sosem voltak komoly önértékelési problémáim. Persze rossz napok voltak, meg utálom a testem napok, de összességében mindig büszke voltam arra, hogy elfogadtam, és ami fontosabb, elfogadtattam magam másokkal.

Sokan tudjátok, hogy a médiában dolgozom, és ez kicsiben is majdnem annyira nehéz feladat, mint nagyban, országosan. Megjelenni, felvállalni a pocakot, a fenekemet, befogni a fülemet a rosszalló beszólásokkor. Volt egy eset, amikor a cégem tehetségkutatót hirdetett. Egy magára semmit sem adó, abszolút abba a kategóriába tartozó dagi lány, akit ha kimondjuk ha nem, de még mi magunk is elítélünk felsóhajtott amikor meglátott és nem volt rest megosztani velem megkönnyebbülését: Te is itt dolgozol? Huh, akkor van esélyem. Nyilván nem volt :)

Pár hete nyaralni voltam a családommal, férj nélkül. Úgy döntöttem, hogy vagyok elég menő csaj ahhoz, hogy bikinit vegyek magamnak, persze nem öltem volna bele ezreket, de turiztam egyet 300-ért. A Balatonnál senki nem ismer, nincsenek elvárások, és bevallom, az első coming out után már nem is volt olyan szörnyű. Főleg amikor megjelentek a pocaktársak a strandon. ismerjük a jelenséget, mindannyian ezt csináljuk, és sugdossuk a bizalmasunknak: ugye ő nagyobb, mint én? Nézd, rajta is bikini van pedig nagyobb a segge. Esküszöm sokszor még a rosszalló pillantásokat is ki tudtam zárni, de minden csoda 3 napig tart. A nyaralásunk is, meg a fesztelenségem is. Hazaérkezés után a kitárulkozó fotóimmal a tesóm Facebook oldalán találkoztam. Sokkoló volt. Zokogva könyörögtem vegye le a képeket.

Igazán nem is tudom miért. Vagyis nyilván rossz volt szembesülni vele, nem akartam, hogy mások is lássák. Szégyelltem a testem.

A nyaralás előtt már 3 hete diétáztam. És azóta is. Sosem csináltam még ennyire kitartóan. Jó, nem mondom, vannak kilengések, kis csokika, de a kenyeret, a tésztát, teljesen száműztem az életemből. Mindig azt mondtam, hogy ha megkérdezték miért nem fogyókúrázok, hogy majd egyszer, ha úgy érzem, akkor elkezdem. Nem azért hogy jobban elfogadjanak. Bár biztosan szuper dolog, ha nem te vagy a legkövérebb egy társaságban. Nem az egészségem miatt, mert habár később nyilván lesz belőle problémám, de egyelőre semmiben nem gátol a testem. Nem a pasik miatt, a férjem így ismert és szeretett meg. Csak úgy. Magam miatt. A ruhák miatt. Mások miatt, amit úgy kell érteni, hogy mások rosszalló pillantásainak elkerülése érdekében. De ezt sem száz százalékban a megfelelési kényszer mondatja velem. Inkább a kényelem.

Az is tök érdekes, hogy azt hiszem, van egy súly, vagy méretkorlát, ami felett már nem a csoki meg a kenyérvásárlás a ciki, vagy épp a gyorséttermi kaja, hanem ha salátát veszel a boltban, vagy cukor nélkül kéred a limonádét a kedvenc helyeden. És jönnek a sajnáló pillantások. Hogy jahj szegény, hát igen, elég kövér vagy, fogyózz csak!

Szerintem én sosem leszek vékony. És ha valamilyen csoda folytán abba az irányba haladnék is, biztosan lenne egy erkölcsi gát, aminek köszönhetően nem tudnék egy bizonyos kg alá menni. Annyi mindent elértem ducin. Annyi mindenki olvasott már tőlem éljenek a ducik felkiáltású cikkeket. Annyi emberrel kellett szembeszállnom, hogy fogadjon el. Köztük magammal is. Szóval ez most nem is egy igazi teljes átalakulás. Inkább formálódási kísérlet, amit néha egy kis Milkával öblítek le :)

Először is, mint minden nagy döntésnél, el kell határozni magunkat. Ha ez megtörtént, akkor meg kell vele barátozni. Amikor ezen is túl vagyunk, akkor el kell hinnünk. Végül pedig, ki kell mondani. Amikor nem érzel szúró érzést a gyomrodban, és a lelkedben, akkor készen állsz. Becsülettel végigjártam a létrát. Elhatároztam, barátkoztam, elhittem, és most kimondom: Férjhez megyek!

Én, vaskos előélettel, problémákkal, meggyőződésekkel, és elvekkel a hátam mögött elkötelezem magam. Gyors döntés volt. Olyan, amit akkor hoznak a párok, ha útban van az utód. A mi gyermekünk már megszületett. Amikor közös kasszára tettük magunkat a kapcsolatunk kb. második hetében. A közös gyermekeink a megélhetési gondok, a problémák, azok megoldása, végül pedig az eufórikus öröm azért, mert együtt tettük mindezt. Tibor a társam. A gondokban, a boldogságban, a nagy lépésekben, a kis döntésekben. Nem okoz gondot pukizni egymás előtt, sőt… de ebbe ne menjünk bele. Vicces, kedves, gondoskodó, megértő, féltő, kellő mértékben féltékeny, magas, mackós, szemüveges, szakállas. Minden, amire vágytam. És ilyenkor jön a de…

De nem az a de. Az a visszafordulós de. Lány vagyok, aki romantikus vígjátékokon, szexésnyújorkon, bridgetjoneson szocializálódott. Az esküvő előtt azt mondják, mindenki elbizonytalanodik. Így, hogy benne vagyok, inkább azt mondanám, a körítés veszi el a varázsát. Engem is meglep, hogy a mi kis béna esküvőnknek van körítése, de hát nincs mit tenni.

Kérdés, hogy akkor hogy is jött ez az esküvő dolog. Három és fél évvel a hátunk mögött, veszekedéssel, két majdnem szakítással – nyilván az én hülyeségem miatt -, rengeteg nevetéssel, és boldogsággal már nem meglepő. Mégis inkább érdekházasság lesz ez, ha a tényekre szorítkozunk. Jókora háttér ország nélkül egy esküvőt összehozni lehetetlen. Többmilliós tétel, és mi is vártunk volna, ha az élet nem sodor ezekbe a medrekbe. Hát hogy kihúzták alólunk a talajt, ráébresztett bennünket arra, hogy kell valami fix. Egy kiinduló pont. Ehhez pedig segítség kell állam bácsitól, és tőkés, külföldi nevű barátaitól, amihez viszont kell az a papír. Az a bizonyos papír, amire kiskorom óta áhítozom. Hercegnős ruhában, rengeteg baráttal, kicsit viccesen, kicsit sírósan, a barátnőim koszorúslány koszorúja körében. E helyett polgári szertartást kapok, egyszerű ruhában, két tanúval. Nem mondom, ezzel is meg kellett barátkozni. Ám meglepően nem volt ez olyan nehéz. Mert Tibor is akarta. És ez akkorra töltet volt, hogy mindent felülírt.

Ruha pipa, cipő pipa, combcsipke pipa, valami kölcsön, valami új, valami régi, valami kék pipa, minden kész. De valahogy magamra akarok erőltetni egy gondolatmenetet. Igyekszem felidézni a nagy szerelmeimet, hogy kit bánok, kinek az orra alá dörgölném, hogy látod barátom, mégis van, akinek kellek. Nem is akármilyen. Azt mondják, a kövérlányok sosem mennek férjez. De. ÉN. :)

Üzenem minden kedves volt szerelmemnek, hogy igazán klassz volt Veletek lenni, az emléketekben élni. Megborzongani, amikor rám köszöntetek, vagy csak látni a neveteket az online felirat alatt. Megköszönni a sok szépet és jót, és a „nem a Te hibád, hanem az enyém” mondatokat. Szeretném magamra erőltetni a gondolatokat, és az emlékeket, bánni valamelyikőtöket, és remélni, hogy van, aki bán engem is. De annyira feleslegesnek tűnik ez az egész. Annyira magától értetődő, hogy Tibor meg én, hogy ezek a dolgok már nem számítanak.

Nem várok csodát az aláírásomtól, nem várom, hogy fenekestül felfordul az életünk. De várom, hogy még egy szállal kapcsolódjak a világ legjobb emberéhez, aki valamilyen furcsa okból kifolyólag szeret engem. :) Hirtelen felindulásból, szerelemből elkövetett házasság lesz a miénk. Férjhez megyek! Csúcs! :)

Nem tagadom, félve kezdtem bele az XXL szerelem című film megnézésébe. Mostanában herótom van az olyan nőkből, akik személyi kultuszt faragnak a plusz kilókból, és önmaguk igazolásaképp verik a nyálukat arra hogy minden szépség belülről fakad, és a hurkácskák a pocakjukon legalább annyira fontosak, mint a világbéke. Aztán elkezdtem nézni a filmet, és bevallom nem sokban változott a véleményem. Nem tetszett úgy kimondottan, de nem is utáltam. Néztem a duci főhőst, a kiszámítható fordulatokat, aztán a sármos, izmos, gazdag nagy őt, és persze a nagy ráeszmélés, és önmegvalósítás után a happy endet. Mosolyogtam közben, veszekedtem a kutyával hogy ne ugráljon a tévé előtt, de különösebb élet-mód változást nem okozott.

Sokszor ezrek előtt kell bizonygatnom, hogy ugyanannyit érek, mint más nő. Hogy az én hangom ugyanúgy szól, mint egy vékony lányé. Hogy az én betűim nem rosszabbak, mint egy vékony lány betűi. Biztosan jól esne most azt olvasni, hogy ezek nem is valós problémák, csak az elvárásoknak, a társadalom képének próbálunk megfelelni, és mi magunk vagyunk a probléma, aki ezt nem hagyja nekünk. A szomorú azonban az, hogy ez bármennyire is igaz, mellé jön egy nem is olyan pici réteg, akik csak az igazán fanatikusan önmagukat elfogadni vágyóknak hagyják meg a sikert.

Mi az élet fő mozgatója? A család, a szerelem, a barátság, a munka, a pénz. De mi van akkor, amikor épp a családod nem fogad el olyannak amilyen vagy? Ha nem találsz társat, és már nem tudod mire fogni, csak a méretes hátsódra, amin ücsörögve nyomod befelé a snickerseket. Ha a barátaid már lassan a családalapításon törik a fejüket, joggal, hiszen van kivel. Ha nem találsz munkát, és az interjúkon feszengve néznek rád a főnökök, mert senki nem akar egy kövér kollégát, akinek figyelni kell a lelki békéjére. Ha nincs pénzed minőségi kajára, mert olcsóbb megvenni egy kiló kenyeret, mint egy salátányi zöldséget. Az élet pedig meg szépen körbe. Ha a családod mostohán bánik veled, akkor a párodhoz menekülnél, aki nincs, mert te magad is elhiszed, hogy szar vagy, közben pedig csupán ezt sugárzod. Elmondanád a legjobb barátnődnek, aki a hapsijával tölti az estét olyan pózokban, ahova te fel sem bírod emelni a lábad. Munkába folytanád a bánatod, de vagy nem kapsz lehetőséget, vagy pedig a sovány kollégáidat nézed ebédidőben, mert persze társaságban te nem mersz jóízűen enni. Elmennél akkor legalább egy moziba, vagy színházba, ahol a sötét nézőtéren senki nem látja a kövér embert belőled, de nincs pénzed ezekre. Körbe körbe.

Na most mi legyen? Toljak egy önmagasztaló, bezzeg nekem milyen jól megy dumát? Vagy szidjam a társadalmat, az előítéleteket, a méretfüggő demokráciát? Vagy lapuljunk meg, törődjünk bele, és vegyünk kétszer akkora nadrágokat, mint kellene, csak hogy végre elmondhassuk, valami ránk is nagy?

Vagy csak szakadjunk el a bálványimádástól, a mások majmolásától, felejtsük el a lesütött tekintetünket, a rongyosra hordott bő fazonú nadrágunkat, és egyszerűen csak legyünk önmagunk? Ha szar napod van, akkor szar napod van. Ha jó kedved van akkor miért fognád vissza magad? Flúgosnak néznek az utcán, ha vigyorogsz? Nyilván. :) Nem fogunk leállni az egymás kicikizésével. Felesleges ezt az időszakot várni. Épp elég egyetlen egy dolgot megtanulni. Te nem kövér vagy, ropi, pápaszemes, krumpliorrú, vagy ráncos, vagy pattanásos. Te te vagy. Se több se kevesebb. Hogy te hogyan alakítod az életed, az rajtad áll. De senki nem fog segíteni neked abban, hogy elfogadd magad, vagy változtass azon amin szeretnél. Olyan vagy amilyen. Ha szereted ezt az tök jó. Hogy más nem szereti? Ki nem szarja le?!

El akartam menni most is, mint eddig számtalanszor a Norbi láz mellett, de nem hagyhatom szó nélkül a napokban történteket.

Azon gondolkozom, hogy vajon létezhet-e olyan szituáció, amiben én képes lennék így megbántani embereket. Nem olyan nagy ez a duci blogger társadalom hazánkban. Szegről végről mindenki ismer mindenkit a „szakmában”. Miért van az akkor mégis, hogy soha egyetlen sértő mondat sem hagyta el a szánkat abban a témában, hogy miért nem olyan mindenki mint mi? Mi miért nem élünk jól sznikersz kalóriabomba a négyzeten, zsuzsidate 10-es termékekből? Miért harcolunk azért, hogy elfogadjanak, ne csak minket, az összes embert, aki picit is különbözik az átlagtól olyannak amilyen, amikor jön egy ilyen magamutogató majom, és meggyaláz mindent, ami az emberi empátiát, elfogadást, és megértést jelenti?

Nem a fogyással van baj. Nem azzal, hogy emberek megváltoztatják az étrendjüket, életmódjukat, életüket. Így van ez jól, nem egészséges halálra zabálnunk magunkat. De nem hiszem, hogy a 600 forintos kenyér nettó jutalékából ne tudna összekaparni annyi pénzt, hogy megvegyen bármilyen picit is lélektannal foglalkozó könyvet, ami a mások elfogadására, másokkal való emberi bánásmódra tanít, ha már nem jutott neki elég az idők kezdetén.

Nem vitatom, hogy jók a termékei, habár én sosem használtam ezeket. Azért nem vitatom, mert ő dolga, csinálja, a hívei pedig had vegyék, ha nekik ettől jobb, egészségesebbnek érzik magukat, önnönmagukabbnak érzik magukat, hát tegyék.

Pózoljatok csak Update boltokban, mert már manapság ez a menő, nem a Starbucks. Menjetek törökországi luxustornaórára, ahová a tornadresszben kinézik az embert, csak a saját márkás izompóló a divat. Egyetek 600ért kenyeret, 300ért túró rudit, meg 700ért igyatok Norbi vizet. De kikérem magamnak a magam, a túlsúlyos társaim, és a világ bármiben is átlagtól eltérő emberei nevében ezt a fajta lejárató kampányt.

Hiszel az egészséges életmódban? Hirdesd az igét! Senki nem fog pálcát törni feletted. De hogy gusztustalan marketingcélra használd kiszolgáltatott túlsúlyos emberek lesi fotóit, annak érdekében, hogy beszéljenek rólad, mert félsz, hogy önmagadban nem vagy elég érdekes a celeb világnak nem felháborító, hanem aljas, és vérlázító.

A célodat elérted. Beszélnek rólad. A luxusút már nem volt elég érdekes hogy mindennap szerepet kapj az aktívban. Kellett valami megbotránkoztató. De miért azokon az embereken élősködsz, akiknek egyébként is a vagyonodat köszönheted? Kihasználod a kétségbeesést, amit okozol, azt üzened, hogy mindenki szar, aki nem a te szemetedet eszi, nem a te pénztárcádat tömi, és nem áll be a sorba? Kövérnek hívod a túlsúlyosokat? Miért nem hájpacninak? Ahogy elnézem, az is bejönne, mert olyan valaki mondja, akit napi több mint 800 ezren olvasnak.

Ennyire féltek önmagatok lenni? Változtatni akartok az életeteken? Tegyétek meg! De ne azért mert egy kisebbségi komplexussal küszködő ex duci srác azzal piszkál mekkora dagadt állat vagy, és ha megeszed azt a kocka csokit, akkor holnap meghalsz és senki sem szeret, meg egyébként is, dögölj meg!

Mikor, kérdem újra, mikor értjük már meg, hogy nem bántani kell minket, vagy azokat, akik az átlagtól bármiben is különböznek, hanem bátorítani, erősíteni, hogy klassz ember vagy. Jó hogy köztünk vagy! Szeretünk! Változtatni akarsz? Remek, segítünk! Nem vagy egyedül! Ez mennyivel szimpatikus üzenet, mint az hogy dagadt vagy fogyjál le?

Majdnem meghaltam. Ez nem olyan, ’jahj mindjárt belehalok, ha nem kapom meg azt a cipőt’ típusú meghalás lett volna. Igazi. Végleges. És nagyon félelmetes. Autóbalesetünk volt. Már majdnem hazaértünk, amikor egy 200 kilós szarvas úgy döntött leugrik egy 3 méteres földfalról, egyenesen rá az autóra, amiben utaztunk. Olyan gyorsan történt, mint egy fél vágókép valami béna zsékategóriás filmben. Az egyik barátunk vezetett, és csak neki köszönhetjük, hogy most nincs nagyobb bajunk.

Az ügyintézés ránk eső része hamar lezajlott, és azóta nem voltam egyedül. Egészen ma reggelig. Munkába menet 20 percet a saját gondolataimmal kellett töltenem. Nem vagyok valami jó társaság… Folyton az cikázott a fejemben, hogy mi lett volna ha..? Ha nem indulunk el, ha másik úton indulunk haza, ha hátraülök, és Tibi ül elöl, ha a szarvas szerencsétlenebbül esik, és az agancsával találja el a szélvédőt.

Persze tudom, hogy nem ilyeneken kell agyalni, de annyira ijesztőek voltak a gondolataim, hogy végigbőgtem az utat, és rögtön rázúdítottam a kollégáimra az élményeimet, különben meg se tudok szólalni a mikrofonba.

Előttem nem perget le az életem filmje. Ha ott maradunk, akkor úgy halok meg, hogy még egy jó mozit se láttam utolsó percben. Most viszont pereg. Mit pereg, zakatol a kerék, ami hajtja a vetítőt, és minden üres felületen az életem elmulasztott pillanatait, megbánt perceit, el nem mondott történeteit látom.

Folyton arra gondolok, hogy ha valami baj történt volna, akkor mi maradna utánam? Mire emlékeznek majd? Alkottam-e olyan maradandót, legyen szó a munkámról, kapcsolataimról, személyiségemről, ami nem hagyna engem elfelejteni? Ki bánná, hogy haragudott rám, és ki bánná, hogy nem mondta el, amit el akart.

Szülinap volt a szombati. Újraszülinap. Valaki vigyázott ránk. Én pedig azzal fogom ezt meghálálni, hogy még jobb ember leszek, még inkább önmagam, és mindent elkövetek azért, hogy megköszönjem tisztességesen a második esélyt.

Kihasználva a meglepetésszerű olvasószámot megkíméllek titeket, és ma nem a hüvelygombáról, vagy épp a menstruáció szakaszainak kielemzéséről írok Nektek.

Az önértékelési probléma élő dolog. Mindenki küzd vele. Aki azt mondja nem, az így leplezi még maga előtt is, hogy de. Habár engem egy-két óránál, ne adj’ Isten napnál tovább sosem bírkóz le ez az érzés, be kell látnom, hogy akadnak olyanok, akiknek ez sokkal nagyobb gondot jelent.

Manapság igazán nem lehet egy szavunk sem. Az öngyógyító, kibeszélő, elfogadó „szakkörökkel” tele van a virtuális és a valós világ is, mindezek eléréséhez csak nekünk kell nyitottnak lenni. Mindenki másképp dolgozza fel a „hiányosságait”. Én harsánysággal. Poénokkal. Voodooval… Na jó, azzal nem.

A megfelelő önértékelés hiánya népbetegség. Meggátolja, hogy a bennünk lévő készségek és, képességek mások számára is látható formában előbukkanjanak. (Kivéve, ha az arcukba üvöltöd egy bloggal.)  Két formája van: alul- vagy túlértékeljük magunkat. Magyarországon lóhosszal vezet a kishitűség, alul értékeljük magunkat, képességeinket és az elért eredményeinket. Ez visszahat a teljesítményünkre, életünkre és lelki világunkra is. Idővel ez természetessé válik, gondolkodási rutinná rögzül, és folyamatos szorongáshoz, társas fóbiához, vagy éppen depresszióhoz vezet. De mielőtt besötétített szobában, otthon ülve várod a depressziót, akinek lehet még fehérlovon örülnél is, el kell áruljak egy kis titkot. Nem kell ám neked mindig szarul érezni magad. Ha egyedül sétálsz az utcán, és elhaladsz egy társaság mellett, tuti biztos lehetsz benne, hogy téged vizslatnak, és lehetsz te akármilyen tökéletes, csak a hibát keresik benned. Nem azért mert van, vagy ha van, akkor olyan feltűnő az, hanem mert ez a divat. Ma az embereket két csoportra oszthatjuk. Nem fura ez, mindig is voltak nézetkülönbségek vallásról, politikai meggyőződésről, bőrszínről. Ma a két csoport a fikázók, és a fikázandókra bontható. Na, ez a fura. Főleg, mert ennek a különös szociológiai csoportosulásnak a tagjai helyváltoztatóak. Attól függ, hogy melyik részbe tartozol, hogy milyen napod van, egyedül vagy társaiddal gyakorlod épp a kínos helyzeteket, mi van rajtad (érzésre, nem küllemre), menstruálsz-e, vagy épp régen szexszeltél.

Nem ringatom magam hiú ábrándokba, és Ti se tegyétek ezt. Nem fog egyik napról a másikra megváltozni egy emberöltőnyi butaság. De megvédheted magad. A saját taktikáddal. Igen, az én álarcom a közöny, a nagypofájúság, és a blog. A Tiéd legyen mondjuk a napszemüveged. Ami mögött azt képzeled azok ott a sarkon nem csúfolódós majmok, hanem csak ketrecbe zárt idióták.

Ez megoldás a hosszú távú problémára? Nyilván nem. De ahogy ahhoz, hogy vallási meggyőzőséből ne gyilkolják egymást az emberek sok idő kellett, úgy talán ahhoz is, hogy megtanuljuk az elfogadás képességét. Nézd el Nekem, hogy én ország világ előtt győzöm le a démonjaim. Sosem árultam zsákbamacskát ezzel kapcsolatban.

Úgyhogy ezért, ettől függetlenül, és mindenféle szempontból üzenem az univerzumnak: kösz, jól vagyok.

Kedveseim!

Én megértek mindent. És bevallom, kissé visszatetszőnek hathat gyöngyöző homlokkal egy szál szarban ülve oktatni a népet a nyári, hova tovább, a jó idei öltözködés rejtelmeiről. Azt is aláírom, hogy követek el hibákat. Például az „indokolatlanul rövid szoknyával”, a „csak otthon néz ki jól” nadrággal, meg a „ most már biztos tudok benne járni” cipőimmel. De elképesztőmód bosszant, és irritál, ha olyan dolgokat látok az utcán, ami hihhetetlen. Ilyenkor szívem szerint odamennék, és beleordítanám a másik fejébe, hogy hééé! Van otthon valaki???

1. Láthatatlan melltartópánt, amit mindenki lát…

                Gyermekeim az úrban. Én megértem, hogy egy női outfit akkor a legdögösebb, ha a cickó úgy áll, ahogy annak kell. De ha azzal a céllal veszel fel egy cső toppot, hogy egyenletes felületet kapjon a felsőtested, és a másodlagos nemi jelleged érvényesülni tudjon, akkor nagyon kíváncsivá tesz a tény, miért veszel fel hozzá olyan szilikon pántot, ami fényességével, és a második használat utáni sárgaságával nem a paradicsomba repíti a téged nyál csorgatva kémlelő férfinépet, hanem 1995-be, amikor ez kb. még „divat” volt. Nem az zavar, hogy nem divat, hanem, hogy felesleges, undorító, és azt hiszed előnyös. Lószart.

2. Láthatatlan melltartó, ami tényleg NINCS…

                1892 szeptember 20-án készült el az első modern női melltartó, amit annak idején használtak „kínzó” és esztétikai eszközként is. Nincs ez így ma sem. Aláírom, hogy a félkosaras, szivacsos, merevítős fehér neműk nem pont a futáshoz kellenek, vagy épp a vasárnapi sziesztához. De mindannyian láttuk már slampos anyut, amint melegítőben, és apu pólójában sétálgat a belvárosban indokolatlan méretű melleivel, amit az E kosár is röhögve befalna jobb napokon. Téged védelek.. na meg a saját szépérzékemet amikor azt mondom, annyi lehetőség van ma már. Sportmelltartó, testhez tapadó pántnélküli vackok, és MEGFELELŐ méretű csecskabátok, amik mind mind az egészséged, és a szépséged oldalán áldoznak puszta létezésükkel. Persze jó érzés hazaérve levenni a cuccot, és levegőt fújatni megfáradt emlőinkre, de hányszor röhögtél azon a netes képen, amin egy nő cickója kilóg nyújtózkodás közben a póló alól? Te is ezt akarod?

3. Állítható melltartó pánt

                Habár régóta vágyom egy olyan korra, amikor a fehérneműt vesszük a ruhánkra, mivel egy-egy szebb darabot örülnék, ha nem csak az emberem láthatna, ez sajnos még nem érkezett el. Főleg úgy nem, hogy mind ezt a rajtad lévő ruha alól láthatjuk. Lányok. Ha túl szorosra húzzátok a melltartópántot, akkor nem csak baromira fog fájni a vállatok, amikor leveszitek este, de a nyakatokig felér majd hátul a kapcsos rész, ami minden, csak nem szexi. Megértem én, hogy elől jó lesz a berendezés tőle, és bevallom nőiesen, néha én is élek ezzel az eszközzel, de olyankor mindig gondoskodom róla, hogy takarja valami a hátamat, mert még magamat is szégyellem ilyenkor. Figyelem! A hátul fedett, ám tapadós felsők nem jelentenek tökéletes fedést, mivel TAPADNAK!

4. Indokolatlanul rövid szoknyák

                „Nézd anya! Az a lány miért nem vette fel a szoknyáját az övéhez? Felvette kislányom, csak a szülei gyengén látók.” Nem baj, ha mutogatod azt, ami van. Az sem baj, ha azt is, ami nincs. DE miért rakod ki a fél seggedet, ha nem akarod, hogy egy darab húsként bánjanak veled? Nyilván esztétikai szempontból nem én vagyok a legalkalmasabb egy miniszoknya-kollekció bemutatására. Mégis néha-néha, amikor megfeledkezem a narancsbőrömről, és egységesnek érzem a hurkákat a combomon, úgy határozok, hogy felkapok egy térd fölé érő darabot. Még ezért sem ostorozom magam, akkor sem, ha az időjáráshoz szoknyalibbentő szél is párosul. De amikor hozzám hasonló teltszépségek falatnyi nadrágban és „övben” korzóznak az utca népe között, semmi más nem jut eszembe, mint a Norbit című film, és Rastjusa. Vállald magad, mindenki szép, ne rejtőzz el! Ez mind igaz. De ha –joggal- elvárom a vékony lányoktól, hogy tisztességes méretű ruhákban galoppozzanak előttem, akkor nehogy már a fajtársaim kilógó testrészeit kelljen megvédenem különböző fórumokon. Mondom újra. Ha jól érzed magad valamiben, ami nem feltétlen előnyös a számodra, akkor vedd fel, viseld, de ne várd el, hogy megvédjelek, mert nem foglak.

5. Igenis számít a méret!

                Legalábbis ruhavásárláskor. Figyelj! Én kardoskodom a mellett, hogy a dagiknak is kijár minden szabásból. Nem támogatom mindig a lenge ruhákat. De ha 50-es a nadrágméreted, ne vegyél 46-ost csak azért mert beleférsz… Vagy vegyél, és tedd el emlékbe, vagy tűzd ki a falra, hogy egyszer majd beleférsz. Ám hidd el, ha felveszed, mondjuk egy szűk pólóval, nem csak a kis hurkácskád fog kipúposodni, de pár lépés után a zavar is az arcodra, mert nem lesz komfortos. Én is próbálkoztam vele, beszélhetett nekem akárki. Örültem, ha találtam egy nadrágot, ami rám jön. Kit érdekel, ha kipúposodik a pocak. De manapság már annyi helyen juthatsz hozzá nagyméretű dolgokhoz elérhető áron. Az eladók meg fel vannak készülve a tömör gyönyör szépségekre ezeken a helyeken. Nem kell zavarba lenni, ha kimondod, hogy te 50-es nadrágot keresel. Ha zavar a hapsid előtt, akkor vágd ki a címkét. De csak azért mert négyessel kezdődik nem érdemes megvenni a kisebb nadrágot, mivel vagy nem fogod hordani sosem mert kényelmetlen, vagy a környezeted foglalja imába mindeneste hogy felejtsd már el ezt a  baklövésed.

Jahj ne bántódjatok meg! Nyaljunk egy fagyit az öltözködési baklövéseinkre. Ordíts bele a fejembe, ha én is szarul nézek ki. Ez a dög meleg mindenkit megborít. De sokkal sokkal jobban fogod érezni magad, ha nem követed el a hibáimat! SZÍVESEN!

Velem mindenki beszélgetni akar… Egy kies világban, ahol csak pár hímnemű lézeng körülöttem, és az emberiség kihalásának veszélye mindenkit orbitális szexcsatákba kényszerít, és hiányzik a verbális kommunikáció, valószínűleg örülnék egy ilyen lehetőségnek, de most… amikor békésen utazgatnék a buszon, vásárolnék a boltban, vagy épp várakoznék a bankban, lehet, hogy nem vagyok kíváncsi másokra. De ez a karmám. Ez jutott nekem. Meg a sok sztereotípia. Azt hiszik kedves vagyok. Hihhetetlen.

Oké, kifejtem. Az igazán dögös csajoktól, akarom mondani a vékony, cickós, mini ruhás, ideális csajoktól tartanak a pasik. Ennek oka, hogy:

a, félnek a visszautasítástól

b, meg vannak róla győződve hogy annyian zaklatják őket, hogy biztos nem állnak velük szóba.

A nők azért nem szólítják meg ezeket a lányokat mert:

a, irigykednek rájuk

b, irigykednek rájuk

De aztán belibben a kövér lány… csupa báj, csupa kellem, csupa takargatni való hurkácska. És elindulnak a gondolatok… „ Ó ennek a lánynak nagyobb a segge, mint nekem…” „ Ez a csaj biztos sokat gondolkozott mit vegyek ma fel, odaállok hát mellé, hogy szarabbul érezze magát a Dior ruhám mellett…” De az abszolút kedvencem, amit szinte kiolvasok a hozzám szólók szeméből: „ Szegény kövér lány. Biztos kevesen szólítják meg. Biztos örülne, ha beszélgetnék Vele. Biztos magányos…”

És akkor elkezdődik a szokásos játszma. Hallgatok én mindent családi gondoktól elkezdve, belpolitikai eszmefuttatásokon keresztül, a „jahj úgy meghíztam a télen, valamit ki kell találnom a nyárra” témáig, amit persze nagyon okosan tálalnak egy náluk testesebb személynek, hogy a válasz tuti az legyen: áh, dehogyis. nézz rám! Én nagyobb vagyok!

Kedves kommunikatív embertársaim, akik minket, könnyedén telt lányokat eredendően kedvesnek tituláltok! Habár empátiám mértéke határtalan, az átlagnál liberálisabban gondolkozom, és igazán jól is nézek ki, mégis megkérlek titeket nagy tisztelettel, ha produkálom a metakommuniokáció azon jeleit, melyek szerint nem vagyok hajlandó beszélgetésbe bocsájtkozni (elfordítom a fejem, összekulcsolom a kezeim, vagy épp TELEFONÁLOK), tedd már meg magadnak, és nekem azt a szívességet, hogy nem kell rólad blog posztot készítenem, és békény hagysz.

Köszcsi

Amikor a blogom megszületett az volt a cél hogy a magam stílusában segìtsek màsoknak abban, hogy könnyebb legyen elviselni a mindennapok megràzkòdtatàsait. Hasznàltam ezekhez történeteket az életemből, meséltem arcpirìtò, tùlontúl intim, sőt olykor bicskanyitogatò sztorikat is. Nekem nem okozott gondot arccal együtt csinàlni mindezt, hiszen az életem egy részét arra tettem fel hogy Nektek segìtsek kedves duci nőtàrsaim. Azért nektek mert nem ismerem a vékony lànyok problémàit, bàr vallom hogy az ìràsaim mindenkinek szòlnak.

Posztok azért nem születnek olyan gyakran, mert csak a jò arcomat mutatom nektek. Ès bizony nekem is vannak rossz napjaim. Cöh de még mennyi... Amikor nem jön fel a nadràgom, amikor ràmröfögnem az utcán, vagy épp egyedül maradok a kilòimmal. A mostani bejegyzés célja nem a megbàntàs. Csak a véleménynyilvànìtàs.

Nem hiszem hogy mindenki szép. Jòl hangzik, de ezt csak a ronda emberek talàltàk ki. Sőt tovàbb megyek. Èn sem vagyok szép. Klassz csaj vagyok de nem szép. Jò nő vagyok, de nem szép. Mindig tetszettem a pasiknak, de nem azért mert szép vagyok. A szépség nem tanulhatò. De az hogy elhidd magadròl hogy kurva jò csaj/pasi vagy az igen. Pár éve vérre menő csatàt vìvtam volna azért hogy elfogadjàk a ducikat. Ma màr erre nincs szükség hiszem a csapbòl is a "fogadd el magad" téma folyik. Bevallom engem néha màr nagyon idegesìt a sok dagiközpontù oldal. A hìrfolyamom tele van meztelen dagi nőkkel. Nem gondolnàm hogy ez mindig a legcélravezetőbb.

Amikor önbizalom hiànyom volt folyton szexeltem. Folyton màssal. Kicsit jobb lett, de pár nap múlva kezdődött elölről. Mert gondom volt magammal. Többet vagy kevesebbet hittem a testemről, a személyiségemről, mint amennyit az reálisan adni képes. De amikor úgy döntöttem, hogy hé dagi, elég ebből. Akkor elég is volt. Hogy egy nagy klasszikust idézzek, amikor szarul vagyok dobom a bút, és egyszerűen, csak király vagyok. :)

Persze tudom, és értem, hogy ez nem mindenkinek olyan természetes. Tudom, és értem, hogy sok atrocitás ér minket nap mint nap. De ne gondoljuk, hogy csak a mi keresztünk nehéz? Ugyanúgy bántják a túl alacsony lányokat, mint a túl magasakat. A különc hajúakat, és a nem mindennapi stílust követőket. Miért lennénk mi mások, mint a társadalom többi kis része, amivel együtt képezzük a nagy egészet? Van az a vicc, nem kenyerem a kisebbséget bántani, de emeld a sztorit ránk!

Cigánygyerek hazamegy, azt mondja az apjának. 
-Hát édesapám én skinhead lettem. 
Az apja jól megveri. Odamegy az anyjához. 
-Hát édesanyám én skinhead lettem. 
A anyja jól megveri. Odamegy a bátyjához. 
-Hát bátyám én skinhead lettem. 
A bátyja jól megveri. Odamegy a nagyapjához. 
-Hát nagyapám én skinhead lettem. 
A nagyapja jól megveri. Erre a cigánygyerek: 
-1 napja vagyok skinhead, de én már nagyon utálom a cigányokat.

Érted? Addig amíg te diszkriminálod magad, addig a társadalom is fog. Addig amíg megmentendő kisebbségként kezeled az életed, addig a többi ember is így néz rád. Szükséged van arra, hogy kivételezzenek veled azért, mert duci vagy? Vagy inkább szeretnél a személyiségeddel kitűnni? Nem várhatod el másoktól, hogy elfogadjanak, amíg te sem teszed ezt magaddal. Igen, kellenek a duci nős oldalak, hogy lásd, így is lehet élni, így is lehet öltözködni, gondolkodni. De ha te nem éred fel ésszel, és lélekkel, hogy menni fog, akkor sosem változol meg. Ha le akarsz fogyni akkor fogyj le! De ha nem akarsz lefogyni, csak sírdogálsz otthon, hogy jahj senki nem fogad el, akkor senki sem fog elfogadni. 

Figyelj! Én ma szalonnát fogok vacsorázni házikenyérrel. Holnap hajnalban felkelek, és elmegyek dolgozni. Szerinted fog engem érdekelni, hogy ki mit gondol? Pf! :)

Csók!

Zsuzsi

Én nem vagyok el túl szégyenlős típus. Bizonyos helyzetekben sem a cickót takargatom, inkább a hasamat. A szeretők jönnek mennek az ember lányának életében, és lehet valaki akármilyen rossz is azokban a percekben, másodpercekben (bizony!),  egy minimális előjátékot azért joggal elvárhatunk. De ami a minap történt velem, felfoghatatlan…

Nők egymás közt, előfordul az ilyen, nincs ezzel nagy baj, de úgy gondolhatnánk, ez egy a szokásosnál is gyengédebb „aktus” lesz. Lófaszt. Vetkőzz, csináld, oké, kész, helló. Semmi intimitás, semmi kedves szó, együttérzés, segítségnyújtás, odafigyelés. Csak Ti ketten, és amikor hozzád ér a jéghideg fém, a máskor jóleső bizsergés helyett csak a közönyt érzed a másik féltől. Csalódtam. Még mindig fáj, és sosem akarom újra.

Kurva tüdőszűrés!

Viccet félretéve arra mindenképp jó volt, hogy egy gyors körképet kapjak a nők viselkedéséről „összezárt” pucér helyzetben. A győri tüdőszűrő sem felszereltebb, mint a többi, szocreál környezetben, kopott fehérre átfestett padok közé zárnak, női öltöző címen. Volt bent idős, fiatal, középkorú, vékony, duci. Volt, aki takargatta magát, akadt, aki fesztelenül lóbálta hatalmas (!) melleit, és olyan is aki pólóban ment be a vizsgálóba. Ott bent a tanult szakemberek meg olyan viselkedéssel álltak hozzánk, mintha tök természetes lenne idegen nőknek egymás előtt pucérkodni. Nem azért, nyilván nem vártam, hogy meghívjanak egy pohár borra előtte vagy valami, de gondoltam több leszek, mint egy kósza numera. De lehet, hogy felhív nem? Elkérte a számom… 

Eltelt egy hónap, ideje számot vetnem nektek hol járok! :)

A kissé melankolikus, és egyben felháborítóan mámorító tény, hogy van munkám :) Melankolikus, mert a szerelmes városban, nagyon sok fiatal társammal egyetemben nem kellettem semmiféle munkára, legyen szó a szakmámról vagy bármiről. Itt, kapcsolatrendszer, és komolyabb helyismeret nélkül, ha akarom az első héten lett volna állásom. Ám én vártam, és a harmadik héten Tiborom és én is munkaszerződést produkáltunk. A konklúzió tehát, hogy habár nincs kolbászból a kerítés, és itt is sok a munkanélküli, de aki akar, az dolgozik. Végre lesz értelme a csomó ruhámnak. :) A melegítőnadrág mondjon le!

Az emelet és én még mindig nem ápolunk szoros barátságot. Habár minden alkalommal meghalok, de már gond nélkül veszem a lépcsőket, főleg ha velem a kutya. Haszonállatnak neveltem, végre értem, hogy miért J Apropó kutya. Lilike szobatisztasága nagyjából hibátlan, a lakás pisi és kaki mentes. A lépcsőház néha kap egy kicsit a tutiból, de felelős gazdi lévén min. háromszor lent van az eb napközben. Ám pár stresszhelyzet után úgy döntöttünk kutya suli lesz a vége, főleg, hogy ne egyen meg Titeket, ha meglátogattok. :)

A döntés, vagyis, hogy elköltözünk egyetlen negatív hozadéka, ami jelenleg a legfájóbb minden hétköznapi probléma közül, hogy hiányoztok. Nem is hinné az ember, hogy mennyit jelentene néha átugrani egy kávéra, meginni egy pohár bort valakivel, vagy kilakkozni egymás körmét miközben ismerősökről pletykálunk. Tibor cukorpofi, és a családom is igyekszik lefoglalni, de azért vannak pillanatok amikor eltörik a mécses. Biztos lesznek itt is barátaim, és egy van is, ne háborogjon Vida nagyasszony, de az ember ragaszkodik ahhoz ami az övé. :)

Közlekedni már majdnem tudok, de még mindig a google maps a legjobb barátom. Meg a bérletem. Mert ha eltévedek, akkor is addig buszozok, amíg haza nem találok. :)

Turikban nem túl erős város ez a Győr… A reklámokban is agyon ajnározott Hádában csalódtam, mindennek 3000 Ft a kilója, ilyenkor mindig visszasíróm a nagy turit, ahol ennek töredékéből felöltöztem. J Kezdem megismerni a helyeket, kedvenc kávézóm még nincs, de dolgozom az ügyön.

Szemét nincs, vagy csak a publikus helyeken nincs, ahol még eddig jártam. Mivel még mindig nyaralás feelingje van a dolognak, így gond nélkül lemegyek a boltba melegítőbe, meg kinyúlt pólóba, pedig elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezt Egerben valaha is megtegyem.

Összességében, pénztárca ügyileg elég megterhelő volt ez a költözés, de mindennél jobb a fény, ami pislákol, mit pislákol… kiszúrja a szememet az alagút végén. Csak.. hiányoztok :)

Csók, puszi, pacsi

A változást sosem könnyű feldolgozni. Főleg akkor nem, ha élből utálod azt. Szépen belesüppedve élsz a kis világodba, jársz a megszokott helyeidre, stírölöd minden héten ugyanazokat a jóképű pasikat, akik még egyszer sem emelték rád a szemüket. Találkozgatsz a barátaiddal, de szigorúan az utolsó buszig, hogy a szerelmed karjaiban tölthesd az éjszaka nagyobbik felét. Aztán jön egy bumm. Nem akármilyen. Nagy betűs BBUUUMMM! A díszlet megváltozik. Mások a falak, a kilincsek, az emberek, de még a kávé alatt is máshogy gyújtod el a gázt. Egy amerikai filmben csupán két vágóképpel választanák el egymástól a különböző színtereket, az életedben azonban teperni kellett érte, nem is keveset. Ezt akartad, megkaptad élvezd! És én élvezem is! Minden pillanatát, minden lépcsőfokát, minden új lehetőségét. Élvezem, ahogy az új tiszta fehér lapomon szépen lassan kirajzolódnak a színek. A zöld, a kék, a sárga. Imádom.

Kétszer költöztünk, sajnos így hozta a sors. Kedves barátainknak köszönhetően nem kerültünk az utcára kutyástul, így még egy hetet ráhúztunk Tárkányban. Az időjárás azonban nem volt a pártunkon, a tervezett szombati utazás helyett hétfőn indultunk csak. Akkor aztán… Rögtön a wc-n kezdtem a napot, és számomra elég lehetetlennek tűnt, hogy az idegeskedés miatt a bútoraink lesznek nehezebbek az autópályának, vagy a seggem… Fotelben térdelve bámultam kifelé az ablakon, úgy vártam a költöztető autót, mint a messiást. Megérkezett, a fiúk gyorsan felpakoltak, nehéz búcsú a szeretve szeretetett ideiglenes családunktól (KÖSZÖNÖM), és indult is az a bizonyos mandula. Röpke négy és fél óra alatt ideértünk. Az eb hősként viselte az utat, és amikor meglátta mamát akkor már ő is tudta, újra teljes a létszám. Nem mondom, hogy divatosan duzzadt testalkatom, és lelkem nem rettent meg a rengeteg lépcsőtől… de az első út simán ment. Felérve a tök üres lakásba, hónapok óta álmodott érzés kerített hatalmába. Itt vagyunk. Aztán a fennkölt hangulatot négy pakoló férfi, a családom, és a még izzadva és kimerülve is gyönyörű Tiborom szuszogása oszlatta el. Fel is kéne pakolni. Hogy is fogalmazzak…. A tízedik kanyarnál, még ha a szupercuki sofőr bácsi nekem csak könnyű cuccokat adott is, azért már szerettem volna elmenekülni valami sötét szobába, ahol senki más nincs csak én meg egy ágy. De egyszer a csomagok, bútorok, táskák, dobozok, fiókok is elfogytak, és a világ legjobb dolga következett. Becsuktuk az ajtót, és nem volt ott senki más csak mi. Tibi, mama, a kutya, és én. És jött a szusz is. A legédesebb szusz a világon. Ezért megérte az izomláz, a több havi sírógörcs, és a végeláthatatlan zsákrengeteg.

Győr klassz hely. A környék ahol lakunk minden képzeletet felülmúl. A szánkban van egy csomó élelmiszer bolt, barkács áruház, mozi, zöldséges, pékség, drogéria, patika, rendelő, buszmegálló 3 (!) tó, és még egy csomó minden, amit nem fedeztünk fel. A belváros is szuper, bár még nem volt sok időnk kiszakadni. A hivatalos dolgainkat elindítottuk, a munkakeresés folyik, nem vagyunk kétségbe esve :) Alig  várom, hogy gyertek hozzánk, mert az azt jelenti, hogy már mindent kicsomagoltunk, rend van, és ismerem annyira a várost, hogy nyugodtan idegenvezesselek Titeket! :) Hiányoztok!

Mindig a régi nóta. A ritmus mellett van benne egy nagy adag düh, gőg, féltékenység, irigység, és kivagyiság. Jó kis zene. Igazi sláger. Egy ideje már toplistás. Úgy kezdődik, hogy volt egy pasim…

Nem meglepő a kezdés. Mindig így kezdődik. Tudniillik mindig mindennek a hím az oka. A nagybetűs hím.

Volt egyszer egy pasim. Tetszett. Ezért volt a pasim. Meglátta az egyik barátnőmet, és utána én nem léteztem. Mondhatjuk, hogy egyszeri eset, mindenkivel előfordulhat.

Volt egyszer egy másik pasim. Na jó, nem volt az, de lehetett volna. Azt mondja nekem egyszer, olyan fura volt látni a barátnőimet az egyik szórakozóhelyen úgy, hogy én nem voltam ott. Csak az a nagyonszép. Neki van barátja? Nem adod meg a számát? Jahj de jó volna. Jó is lett. Csak nem neki.

Volt egyszer egy harmadik fickó. Szar nap, világvége, senkinek nem kellek érzés, zsíros haj, kávészagú lehellet. Ülök a gép előtt, erre rám ír az „alfa”. Hogy milyen klasszak a képek, amiket feltöltöttem. ÉS mennyire tetszik neki az egyik lány, csak nem meri bevallani stb. Gondoltam hátulról támad a kicsike, nem baj, volt már ilyen, csináld csak. Persze. Ezt egy háromnegyed órás litánia követte az egyik barátnőmről, aminek a „kijelentkezés” parancs vetett véget.

Fiúkák. Ma már kicsit érettebb fejjel, ám továbbra is gyakran dúdolom ezt a nótát. Több ezer nőtársammal együtt. Jegyezzük meg egyszer és mindenkorra. A valaha kinézett, bármikor is megdugott, és akár csak egyetlen egyszer még számításba jöhető lányok barátnőit nem dicsérjük, nem likeoljuk, nem nyál csorgatunk rá feltűnően és nyilvánosan, mert egyszer betelik az a tetves bili, és nem lesz válasz e-mail, válasz sms, de még utcai köszönés se. Na.

Zs

Mindig foglalkoztatott egy dolog. Aktív párkeresőként, aztán aktív barátnőként, és szeretőként is sokat gondolkoztam a rám, bármilyen téren is ható emberekről. Ha mondjuk látok egy srácot a buszon, és összeakad a tekintetünk, vajon ő is arra gondol, hogy szimpatikus vagyok, vagy csak a kócos hajamról mond magában litániát?! Vagy teszem azt rám mosolyog valaki, és én viszonzom ezt neki, este a fürdőkádban, vagy egy rosszabb napon feldereng-e benne, hogy volt egy idegen, aki adott egy görbe vonalat a napjából?!

Nem esik ám mindig jól, ha gondolkozni kell a másikról. Ez örökös bonyodalmat szül. A nő elmegy randizni, úgy fest minden rendben ment, még búcsúcsók is volt. Befekszik az ágyba, és a kedvenc sorozata közben azon morfondírozik, mit csinálhat a másik. Gondol-e rá? Mit váltott ki belőle? Udvariasságból csókolt meg? Akar még látni? Vagy remélte, hogy ágynak esünk, és éjjel kikéredzkedve lerendezhet egy búcsú puszival, meg egy köszi-vel? Közben ki tudja? A férfi is ugyan ezt teszi, gondolkozik, hogy piszkos volt a körme alatt, lehet undorítónak találja a nő. Vagy túl erélyesen csókolta meg, erős volt a fűszer az ételben, és büdös volt a lehelete, esetleg a pálinka hagyott maga után némi alkoholszagot.

Miért nem lehet lecsökkenteni a túlbonyolítást? Miért nem lehet egy egyszerű adatlap kitöltésével hozzájutni a másik fejében lévő gondolatokhoz? Ha én tudni akarom, hogy Te is ugyanazt gondolod, érzed, mint én, miért kell várnom egy el nem jövő vallomásra, egy ki nem mondott szóra, egy meg nem értett döntésre? Jó, tudom, hogy a nő és a férfi sosem lesz túl jóban. Szép a szerelem, klassz a szex, kielégítő a közös élet. De a megértés, a másik fejébe látás… Vagy pont ez a titok? A váratlan helyzet a kiszámítható világban?

Mindenesetre, ha jogom lenne egy nap, amolyan gonosz manóként fejekbe surrannom, és látni, hogy mások miként vélekednek rólam, mi hamis, mi igaz, és mi az, amit még én magam se hinnék el, gondolkodás nélkül megtenném. Megkönnyíteném az életem pár csalótól, megértenék pár, az évek alatt összegyűlt miért-et, és megfájdítanám a fejem néhány ki nem mondott gondolattal, amire szükségem lenne. Az ember lánya vágyhat olyan tudásra, amiről neki rosszabb lesz? Tényekre, érzésekre, mondatokra, amikben az a legvonzóbb, hogy utána még rosszabb lenne?! Mazochistaként végigélni az összes kínos, boldog, fájdalmas, szívmelengető, és ürességet okozó dolgot.

Sosem vagyunk elégedettek. Ez hajtja a világot. Hogy ne legyek elégedett az életemmel, ne szeressem eléggé a belsőm, a külsőm, a barátaim, a kapcsolatom, a fejemben motoszkáló dolgokat. Rinyálni nőcis. Megélni borzasztó. És ha én csak simán királylány akarok lenni? Akkor elrendelhetem a fejek elméleti felnyitását? És a szívekét? Vagy az már túl meredek? Egy királylánynak? Ugyan! Azonnal nyissák ki!!

Zs

Jahj én igazán igyekeztem felhagyni a világmegváltó, éljenek a dagik, mert mi vagyunk a földkerekség királynői, de egyszerűen képtelen vagyok. A régi olvasóim kedvéért gyors helyzetjelentés: Rádió storno, most cukiban utazom. :) Nyitottunk egy szórakozóhelyes cukrászdát. Jó helyre kerültem. Mondhatni sorsszerű. A kövérlány a krémes pult mögött. Még egy támogató pofon a sztereotípiáknak.

Node.

Feketekörmös, jegyezd meg jól míg a föld kerek-es időszakomban előszeretettel láttam egy nekem való szórakozóhelyet Egerben, amit sajnos bezártak. Ez most újraéledni látszik, de legalábbis olcsó a pia, és jó a zene, bár a dj srácoktól hiányoltam a Winampban az „átfedés” funkció bekapcsolását. Mindegy, családias volt.

Node.

Korábban már írtam róla, hogy ha belépek egy helyre, nagyjából fel tudom mérni, hogy kinek tetszhet egy magamfajta. Nem voltam gáz… Jó, ittam. De egész klasszul néztem ki. Ünnepeltünk, igyekeztem a leszarom arcomat felvenni, és csak táncikálni. Aztán megjöttek a fiatalok… Minden buliban vannak a hangulatfelelősök, akik annyit ittak, hogy sose tudod, hogy velük, vagy rajtuk nevetsz. Hőseink jelenleg egy elég erős „bika és torreádor szerelme a táncparketten” koreográfiával kezdtek, gondosan ügyelve rá, hogy a pénisz mindenképp lötyögjön a fehér melegítőnaciban. Ekkor szúrták ki a kövér lányt, engem ugye… Hát miért is ne. Mert azt persze nagyon jól tudjuk, hogy ha egy lányhoz odamegy kis susmus után két részeg srác, erős farok mozgatással, közrefogják, és éljeneztetik magukat, azt nem azért teszik, mert szimpatikus neki testileg a kis hölgy. Persze jött a másik tipikus, erős kis derékon vágások, meg seggre csapások, mert azt hiszik az emberek, hogy amiért valaki „párnás” neki nem fáj, odalehetkúrni keményen, had remegjen a hurkácska.

Na kedveseim!

A kövérlány attól, hogy kövér, még érez érintéseket. :) Hihetetlen, de igaz. A kövérlány attól, hogy kövér, még nem feltétlen örülni minden adandó alkalomnak, amikor a tőlem két fejjel magasabb pasik a péniszüket rázzák a karomhoz, mert addig érek nekik. A kövérlány attól, hogy kövér még utálja, ha rácsapnak a seggére olyanok, akikre örömmel ráborítaná a sörét, ha nem lenne finom, és olyan szörnyen drága. De azt se felejtsük el időközben, hogy a kövérlány estéjét, csakúgy, mint másét, feldobhatja egy kedves mosoly, egy felajánlott pulcsi, vagy egy ajándéksapka, amit két idősbácsi osztogat miközben az egyik barátod gurgulázva okádik le a hídról. Ja és a taxis pasi… Ha egy este rosszul kezdődik, a taxis hapsiban mindig bízhatsz. Éljenek a taxisok! Meg én, mert nagyon fáj a fejem :)

Csók:

Zsé-Ügynök Nő

 Történt egy csudás téli napon, hogy megfáztam. Ebben ugye semmi extra nincs, hideg van, aki meg csupasz seggel alszik hát ne csodálkozzon. Húztam, halasztottam a dolgot, de ma muszáj elmennem doktor bácsihoz, mert kisza kisza kiszakad a tüdőm. Ebben sincs semmi izgalmas. Nade. Ugye itthon meresztem a mereszteni valót, és szóltam már a nem túl fantáziadús itthoni szereléseimről. Gondoltam ez a nap más lesz. Ma kirúgok a hámból, és a nyugdíjas tömegnek, na meg a doktor bácsinak felöltözök normálisan. Ja.

Szánalmas tudom, de ha megyek valahova az előző éjszakám úgy kezdődik, hogy mit vegyek fel holnap. Semmi probléma, kitaláltam, és békésen szunyókáltam. Amikor ma készülődni kezdtem, felvettem a megálmodott ruhakölteményt. De milyen az asszonyi lélek, ugye, hát csak úgy gondoltam hogy tetszeni akarok uramnak és parancsolómnak. Aha. Odaálltam elé, tip top. Cicanadrág, rózsaszín horgolt klassz pulcsi, nagyvigyor, és a vágy a következőkre: hmm csini vagy nyuszika. Erre a férfi, a nagybetűs FÉRFI: Hát nem. Mondom, miakurvaistenvan? Hát nem. Hát ez nem jó. Mondom, csak így? Így hogy nem! Hát nem.

Tudod, van azaz érzés… Amikor nem kiabálsz. Nem ugrasz a másik torkának. Csak úgy a kisagyad környékén bizseregni kezd a koponyád. Sarkon fordultam, lecsaptam magamról a ruhát, nekitámaszkodtam a szekrénynek, ami tele van ugye, de hát egy rongyom sincs, ami jó lenne, és új kreáció után kutattam. Van egy kék ruhám. Csodaszép én mondom. Hosszú, meleg, farmer mellénnyel és a csizmámmal kifejezetten vagány. Az itthon lét pocak tájékon megvisel, szóval takar, ahol kell meg minden. Belibbenek az úr elé, kissé feszülten, de azért vigyorogva, erre a FÉRFI: Hát nem cicám, ne csináld. Mondom miakurvaisten van? Hát ez nem jó. Nem tudom, valami nem passzol.

Tudod, van azaz érzés… Amikor már kiabálsz, hogy de eddig tetszett és most miért nem, és már nem tetszem és miafentévegyekakkorfel? És jön a hümmögés, meg a cancogás két zombi gyilkolás közt: hát nem tudom. valami mást….

Na, eltűntem fél órára. Nyolcvan ruhadarab, két sírógörcs, és néhány szakadt harisnya után elnyertem jelenlegi, számára is megfelelő küldőmet. cicanadrág – hosszúcsizma – farmerszoknya – kapucnis pulcsi. Összekötött hajjal és a kabátomban úgy nézek ki, mint egy kibaszott anime figura. Egy túlméretezett anime figura. Ez bezzeg tetszett neki. Perverz.

Kedves péniszesek! Ha a nő, a nagyon nagy betűs NŐ akkor szép amikor jól érzi magát a bőrében, és akkor ragyog amikor a legboldogabb, akkor ha látod rajta hogy tetszik neki amit visel, és csupán egy kedves szót kér, nem pedig divattanácsokat, amikben valljuk, be nem vagytok kompetensek, akkor ne küldjük már el a búsba egy „hát nem”-mel, mert nem hogy szex, még vacsora se lesz. Na.

1.  Oké, tudom a továbbiak fényében elég értelmetlen, de elsőként említeném meg a klaviatúra nem művészi felhasználását. Csak a napi rutin. Power gomb, facebook, gmail, blogstatisztika, állás eger, muosz, afsz. Csak amit muszáj. Épp valamelyik nap írta nekem egy kedves ember a múltamból, hogy amikor ő lett munkanélküli, nem a csóróság, és a kevés pénz volt a legnagyobb gondja. Egy csomó ideje volt, amit írásra fordíthatott volna, de a „nem kellek sehova, nincs szükség a munkámra, nem vagyok jó szakember, levagyokszarva” gondolatmenet csak a béna számok címét, és az utálni való lányok nevét tudja bepötyögni.

2. Azt hittem, ha levágatom a hajam, akkor majd nem lesz olyan gubancos, mert hát kevesebb felület áll rendelkezésére. A nagy túrót. ugyanúgy keverednek a hajszálaim egymással, mint a telepesek az őslakosokkal. És ha már itthon vagyok, minek is ez ellen tenni. Egy hétig két copfba volt a hajam. Félelmetes.

3. Oké. Hát itthon a melegítő nadrágon és a kinyúlt pólókon kívül nem nagyon változtatom a ruhatáramat. Mert mindek?! A szoknyáim a szekrényben sorakoznak, de nem baj, vigyáznak rájuk a csodaszép cipőim, és a harisnyáim, amikre esélyem nincs. Ahhoz vagy eredendően sima lábak, vagy hajlandóság kellene, hogy leborotváljam azokat. Így legalább melegít. És tudod… a komoly kapcsolat egy nagy előnye hogy nem kell mindig tökéletesnek lenni. A dolog elintézve.

4. Fürödni kell. Ne aggódj, a személyes higiéniámon a semmittevés sem ártott. Szoktam fürödni. Tényleg. De az a fránya dezodor. Mindig elfelejtem. Pedig a napi rutin normális része. Amióta itthon vagyok azóta azonban mindig elbújik. Nem hiszel nekem, de szerintem azt akarja, hogy büdös legyek. Élvezi, hogy szükségem van rá. Ribanc.

5. A mackónadrágról és a kinyúlt pólókról már írtam. Ez az öltözék pedig nem követel meg bizonyos előkészületeket. oké, lefordítom. Az előbb vettem fel melltartót. El is felejtettem, hogy esztétikai okokból is viselik a nők. Durva, hogy mennyire jók a melleim.

6. Felesleges időtöltés. Például a nagyanyáink nászajándékba kapott lábosainak lesikálása. Van egy serpenyője a nagyimnak, ami rendesen puha tapintású, és fekete a sok ráégett trutymótól. elkezdtem lesikálni. nem sokra jutottam, de kiderült, hogy fehér az alapszíne. Hihetetlen.

7. Hátráltató tényezők. Mondom máris a példát. Ma úgy gondoltam, hogy kicsípem magam, és a melegítőre és a legmelegebb, de legbénább kabátomra való tekintettel kifestem a szemem boltba menés előtt. A szemhéjtusom BELEESETT A KAKIBA! Lilike kakijába. Nem elég, hogy csóró vagyok, még szaros szemfestékkel fessem magam? Ez már durva összefogás ellenem.

8. Az hagyján, hogy a napi rutinom a tények-aktív-jóban rosszban-valóvilág-csi kombóval végződik. Dehogy életem egyik legnagyobb tévedése csinál magából hülyét minden egyes alkalommal a megasztár reklámokban….

Kedves Mindenható! Dagik gömbölyded nagyasszonya, és újságírók guruja! Itt az idő. Gyerünk, csinálj valamit, mert nemhogy világsztár nem leszek, de ha tovább maradnak a jelenlegi állapotok, egy lógómellű yetiként halok meg kávézaccban és túrórudipapír paplan alatt.

Köszönöm

 Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de engem nagyon megvisel a hideg. Persze szép, és a mostani mizériát én is túlzásnak tartom, de azért jobb, amikor a zimankó a lakásomon kívül marad. Érdekelt, hogy milyen praktikákat ismernek a tél negatív hatásai ellen, és ezek mennyibe fájnak az én pénztárcámnak. Ennek jártam utána.

Mi lehetne hatásosabb a természet erejétől, a gyógyító növényektől? Olyan krémeket, lemosókat, balzsamokat használjunk, amikben olívaolaj, napraforgóolaj vagy kakaóvaj található, ami nem csak óvja a száraz, érzékeny bőrt a hideg, az eső és a szél okozta ártalmaktól, de táplálja és puhítja is azt. Én utálom, ha zsíros marad a kezem, ezért általában ha bekenem bármimet, egy jó félóra múlva a maradék nyughelye a törlőkendő lesz. Ezzel elértem a kellő hatást, ám mégis megelőztem a kellemetlen érzést. Én nem mindig cicózok gyógynövényboltokban beszerezhető kencékkel, megfelel az „olcsóbb” is, ami hidd el, nem mindig jelent silányabb minőséget. 1 tubus, kb. 500 HUF.

Télen gyakori a száraz levegő a lakásban. Ettől köhögünk, és a magamfajta hipochonderek, rögtön orvoshoz rohannak. Ezt megelőzendő végy egy fém vagy porcelán edénykét, nem kell külön az erre célra vásárolhatók között választanod, és tedd a fűtőtestedre. Ezzel megoldod a lakásod párásítását, és egy olcsó illóolajjal még a kellemes illatokat is biztosítani tudod. Ha jól számolok nagyjából 500 Ft-t költöttünk erre a praktikára. J

Mindenki szereti a kakaót. De legalábbis sokan vagyunk így ezzel. A kifejezetten forró csokinak, vagy cukrozott csokicsodának szánt porok azonban elég megterhelő

k, nem csak a pocaknak de a pénztárcának is. Bezzeg a sima kakaóporok. No nem vagyok egy kalória számító fenomén, de józan paraszti ésszel ha édesítőszerrel kevered el a kakaóport, máris kevesebb a ledolgoznivalód has tájékon. J Doboz kakaó, édesítőszerrel nagyjából: 700 HUF. J

Habár a zöld megoldások segítségével hosszútávon olcsóbbá tehetjük a mindennapjainkat, erre nem mindenkinek van lehetősége. Egy régi típusú házban élek, amit habár az elődök beépítettek, modernizáltak, a pici fa ablakok a bájosságukon kívül sok jóval nem szolgálnak. Napkollektor és szigetelő tába helyett polifonba fektettem. Az ajtókat ezzel befedve nem csak különleges látványt, de melegebb előszobát is kaptam. Tipp: Ha az ezüstöt részét teszed az ajtó felé, a szivacsos oldalába könnyen tűzdelhetsz az évszaknak megfelelő dekorációt. Ennek ára kb. 1000 Ft, használjunk el belőle mondjuk kettőt, vegyünk hozzá ragasztót nagyjából egy ezresért. Egy darab munkaóra, és a bejáratunk melegebb.

Minden alapanyag, amit említettem Egerben is beszerezhető, még a belvárost sem kell elhagynunk. Ezzel azonban nem vagyok elégedett, hosszú még a tél. Ti mit használtok? J Szívesen várom a tippeket!

 A sóról mindig egy gyerekmese jut az eszembe. A király megkérdezte a lányait, hogy mennyire szeretik őt. Az első két válaszra nem emlékszem, de a legkisebb azt felelte neki: mint az emberek a sót. A király nagyon felháborodott ezen, mert hát hogy mondhat ilyen „földi dolgot” . De előbb utóbb, amikor rájött a felség, hogy menyire íztelen nélküle minden, megbocsátott a lányának, és boldogan éltek amíg meg nem. Hiszek a reform konyhának, és az unásig ismételt, kevés só, extra szűz olaj, meg barna, de inkább semmilyen kenyér történetnek. Ám nem tehetek róla, a véremben van a só. Így most kampányba kezdek, mert: Só must go on.

Mert hát ezt a fehér kristályos anyagot nem csak a konyhában használhatjuk nagy sikerrel. Például a szépségápolás is kedveli. Ha már egész éjjel a monitor előtt gubbasztottunk, akkor lefekvés előtt legyünk jók magunkhoz, és készítsünk egy pohár vízből, egy csipet sóból keveréket és ezt vigyük fel óvatosan a szemünk alatti finom bőrre. Reggel pedig csodálkozzunk az eredményen. Volt táska, nincs táska.

De takaríthatunk is vele. Néhány teszt például igazolja, hogy a só – a gáztűzhely foltjaira szórva – hatékonyan tünteti el a szennyeződéseket, a cipőbe szórva szagtalanít, és könnyedén megbirkózik az olyan „nehezebb” foltokkal, mint amilyeneket a vér, a bor (!) és az izzadság produkál. Ám csöpögés mentessé tehetjük vele a gyertyát, frissen tartja a tejet, és a gyümölcsszeleteket is megvédi a barnulástól.

És ha hiszed, ha nem, a kávé keserű ízét is eltűnteti. Én kipróbáltam, mert nagy fekete-függő vagyok.  Emellett segít megállapítani, hogy egy tojás friss-e vagy sem. Amelyik tojás egy egyszerű sóoldatban lebeg az friss, ami elsüllyed, azt már inkább ne használjuk.

Mindezek tudatában, elég támogatói voks ellenében békemenetet szervezek. Vagy csak borozást, szigorúan fehérben, mert a foltokat könnyen kiszedhetjük. J

12 éves koromban tanultam meg bicajozni. Nem volt egy könnyű mutatvány. Addig minden két lábon töltött évem alatt elvárás volt ez tőlem. Talán ekkorra adták fel a rokonaim. A kis udvarunkon, egy férfi biciklin történt a csoda, egyszer csak rákaptam az ízére. Véletlenül. Ez egy ilyen bicikli.

Addig nagyon sokáig azt füllentettem mindenkinek, hogy tudok én, csak egyszer elestem, és egyszerűen elfelejtettem, hogy kell. Akadt, amikor olyat is beleszőttem a történetbe, hogy én igazából egy akrobatikus kétkerekűvel táncoló csapat tagja voltam, és a baleset ezért érinti olyan rosszul. Vagy elhitték, vagy nem.

Amikor sikerült az első tekerés esés nélkül, annyira felszabadult lettem, hogy utána az utcánkat naponta többször is átkerekeztem. Azt akartam, hogy mindenki lássa, mennyire jól tekerek. Persze ez csak nekem jelentett sokat.

Azóta, amióta a közhelyek között élem a napjaim persze sokszor megcsapta már a fülemet, hogy a biciklizést nem lehet elfelejteni. Csak újra nyeregbe kell pattanni. De amikor az ember lánya egy akrobatikus csapat után esik a padlóra, akkor hogy kell rögtön felállni? A válasz egyszerűbb, mint hinnéd. Két lábbal. Két lábbal a földön.

Hallo!

Na mi van? Hiányoztam? Ma ratyi témám van. Vagyis számotokra. Mert bizony vagytok olyanok is, akikről szólni fogok.

Az ember lányának ugye vannak barátnői. És hát sajnos az alapján nem válogatunk, hogy csak csúnya lányokat szedjünk magunk köré. Oké, azzal nincs gond, hogy én vagyok a dagi lány, meg hogy van merszem(!) így is nevetgélni, bulizgatni, sőt még fürdőruhát is veszek fel, képzeld. Durva mi? Nade.

Esetleges programokon, amiken nem egyedül veszek részt, és készül akár megosztásra alkalmas fotográfia, azokat szívesen mutogatja még a kövér lány is a közösségi oldalakon. Igenám, de vannak, akik a magamfajtát, és vannak, akik a másikfajtát részesítik előnyben intim kapcsolat létesítése céljából. Ha neked van egy lovad. Amit szeretgetsz, etetsz, lecsutakolod, és még a trágyát is kihordod alóla. Mindezt a saját istállódban végzed. Kedvességből megengeded egy haverodnak, hogy ő is ott tartsa a paripáját. Ha meg betér valaki az utcáról a portára nehogymá a haverodat dicsérgesse a te istállódba. Van a haverodnak is istállója. Dicsérje azt. Nem? De. A példa habár zavaros, remélhetőleg érthető. Nem vadászok likeokra, a tokás lány tokás képeit nem kell szeretni. De a tokáslány tokátlan barátnőinek képeit nem illik a tokás lány adatlapján tetszikelni, mert a tokáslány törölni fog a francba bunkóságért.

És azt is sérelmezem, hogy az emberek nem szeretnek jóba lenni a dagi lányokkal. Persze most a felszíni mezsgyén haladva. Mert azt hiszik, hogy rögtön járni kell velünk. Mert azt hiszik, hogy bárkire szükségünk van. Nincsen, jobb, ha tőlem tudod. Ha dagi az ember lánya, attól még ugyanúgy megkaphat bárkit, mint azok, akik nem rendelkeznek tokával. Na.

És azt is sérelmezem, hogy, mint ahogy korábban már kitértem rá, én legyek toleráns, de más meg belekakilhat a pokerfészembe amit az ő dolgához vágok. Én nem teszek ki cigányozós, buzizós írásokat, vicceket, akkor olyanok, akik nem is ismernek, csak úgy bejelöltek, mert hallottak vagy olvastak itt ott miért veszik a bátorságot giga nőstényeket ábrázoló képeken nevetni? Tessék visszavenni. Mert majd jól nekiállok törölgetni, és csodálkoznak majd, hogy miért nem lehet szemet legeltetni a barátnőimen. Na. 

Arra jöttem rá a minap, hogy nem is dagi vagyok, hanem trendi. Kifejtem.

A retro ugye most menő. Várom már egyébként a magas talpú cipőket, amik ugyan egészségtelenek, de nagyon vagány voltam benne a jeges úton. Mindegy. Szóval a régi cuccok fénykorukat élik, én például tök szívesen hordom a nagymamám kabátkáit, meg nyári ruháit, hiszen az ő lány korában még volt minősége az anyagoknak. mondhatni „vaskosabbak”(!) voltak.

Elég optimista ugyan a megközelítésem, de szeretném azt hinni, a volán társaságok is, csak ezért nem vesznek több új járatot. Mert vagányok akarnak lenni, és nem utolsó sorban, passzolni a makkos cipőket imitáló kínai szarokhoz. Az egyik nap ilyen közlekedett Tárkányba is. Tök kényelmes volt. Tényleg.

Persze hülyeségnek tartom azt a kezdeményezést, amit az USA-ból hallottam. A repülőgépen külön csináltak nagyobb méretű üléseket, a testes utasoknak. Utálnék olyanban ülni. Biztos behaluznám, hogy: nézzétek, ott ül a dagadt. De mindenezek ellenére még a vékony emberkéknek is nehéz egy mai helyi járatos buszon elférni. Egynek sok, kettőnek kevés. Lehet Kínában gyártották őket.

De ezen a 70es évekbeli buszon, habár büdös volt, de annyira kényelmesen elfértem egy ülésben, hogy még a Hair zenéjét is hallottam a fülemben.

Ebből következtetem tehát, kedves hasonszőrű barátnéim, mi nem dagik vagyunk, csak trendik. És hát. Ez azért vagány dolog. Szerintem.

Peace

Zsuzsi