Majdnem meghaltam. Ez nem olyan, ’jahj mindjárt belehalok, ha nem kapom meg azt a cipőt’ típusú meghalás lett volna. Igazi. Végleges. És nagyon félelmetes. Autóbalesetünk volt. Már majdnem hazaértünk, amikor egy 200 kilós szarvas úgy döntött leugrik egy 3 méteres földfalról, egyenesen rá az autóra, amiben utaztunk. Olyan gyorsan történt, mint egy fél vágókép valami béna zsékategóriás filmben. Az egyik barátunk vezetett, és csak neki köszönhetjük, hogy most nincs nagyobb bajunk.
Az ügyintézés ránk eső része hamar lezajlott, és azóta nem voltam egyedül. Egészen ma reggelig. Munkába menet 20 percet a saját gondolataimmal kellett töltenem. Nem vagyok valami jó társaság… Folyton az cikázott a fejemben, hogy mi lett volna ha..? Ha nem indulunk el, ha másik úton indulunk haza, ha hátraülök, és Tibi ül elöl, ha a szarvas szerencsétlenebbül esik, és az agancsával találja el a szélvédőt.
Persze tudom, hogy nem ilyeneken kell agyalni, de annyira ijesztőek voltak a gondolataim, hogy végigbőgtem az utat, és rögtön rázúdítottam a kollégáimra az élményeimet, különben meg se tudok szólalni a mikrofonba.
Előttem nem perget le az életem filmje. Ha ott maradunk, akkor úgy halok meg, hogy még egy jó mozit se láttam utolsó percben. Most viszont pereg. Mit pereg, zakatol a kerék, ami hajtja a vetítőt, és minden üres felületen az életem elmulasztott pillanatait, megbánt perceit, el nem mondott történeteit látom.
Folyton arra gondolok, hogy ha valami baj történt volna, akkor mi maradna utánam? Mire emlékeznek majd? Alkottam-e olyan maradandót, legyen szó a munkámról, kapcsolataimról, személyiségemről, ami nem hagyna engem elfelejteni? Ki bánná, hogy haragudott rám, és ki bánná, hogy nem mondta el, amit el akart.
Szülinap volt a szombati. Újraszülinap. Valaki vigyázott ránk. Én pedig azzal fogom ezt meghálálni, hogy még jobb ember leszek, még inkább önmagam, és mindent elkövetek azért, hogy megköszönjem tisztességesen a második esélyt.
