Utálok korán kelni. Utálok slampos lenni. Utálom, ha kioktatnak. Utálom, ha lenéznek. Azt hiszem elég sok mindent utálok, de a leges legjobban a kudarcot.
Egyszer egy szokásos, netes ismerkedős szöveg alkalmával megkérdezte tőlem egy illető, mitől félek. Persze felsoroltam kb. az összes állatot, meg a sötétséget, meg a szellemeket, meg a magányt, de a legnagyobbra akkor döbbentem rá. Egy jellegtelen kis virtuális chat alkalmával.
A kudarc sokféle lehet. Kudarc a magánéletben, kudarc a munkában, a tanulásban, a jövőtervezésben. Erős, és egyben gyenge oroszlánként mindig a hibáim felismerésével, és beismerésével van bajom, képtelen vagyok elfogadni a gyengeségeim. Akaraterőm meg persze nincs annyi, hogy az életem minden területén tartsam magam a maximalizmushoz, a tökéleteshez. Várom a sült galambot. Bár ahogy végignézek a lemosódós sminkes fejemen, inkább a csoki tortát várom most.
Szóval. Probléma van. Akarok valamit, amihez rengeteg kedvem lenne, tehetségem nyúlfarknyi, de gyakorolni valóm rengeteg. Azért beszélek kódolva, mert nem akarom elkiabálni, a végén meg belesülni, mint az agykontrollos pályafutásomba végképp nem. Tehát adva van egy feladat. Most mi legyen? Elsunnyognék. Fittyet hányva a lehetséges jó következményekre, a segítőkész pártfogókra, meg úgy kb. az egész maximalista ideológiába?
Ja, a legszívesebben igen. Valld be. Szemrebbenés nélkül meghátrálnánk, betudva ezt is egy újabb fellángolásnak, mint a matricagyűjtést, vagy a gyöngyfűzést. Adott pillanatban sok ezret ráköltesz az alapanyagokra, de előbb utóbb úgyis a szoba sarkában egy dobozban végzi az utolsó rugalmas cérna is.
Akkor erőszakoljuk magunkra? Dacból? Mert mi akkor is megmutatjuk, hogy meg lehet változni? Minek ez az alakoskodás. Úgy sem volt publikus. Úgyis ismernek a barátaink, elfogadják a sunyi meghátrálást is.
Jelenleg engem sem érdekel mit mondanának. Szomorú, de tényleg így van. Mert egocentrikus vagyok, és a próbálkozásaim komoly sérüléseket okoznak a lelkemben. Aztán jön valami…
Belenézel a pénztárcádba. Fellapozol egy prospektust. Meghallasz egy zenét. Valaki szól pár kedves szót. És a hirtelen támadt szürke önsajnálati köd felszáll… Fel a francokat. De kapsz egy lélegzetvételnyi levegőt, hogy kitisztuljon pár másodpercre az agyat. Pont annyira, hogy egy kósza gondolat megfoganjon.
“Az egyik legnagyobb kihívás bárkinek az életében, hogy megtanulja, hogyan értelmezze a ‘kudarcot’. Hogyan foglalkozzunk az élet ‘vereségeivel’, és mit tartsunk olyan oknak, amely a sorsunkat alakítja. Emlékeznünk kell arra, hogy csaknem bármi másnál jobban alakítja az életünket az, hogy hogyan kezeljük a csapásokat és a kihívásokat.” Na jó, mielőtt megköveznek plágiumért elárulom, ez sajnos nem az én fejemben fogant, hanem Anthony Robbinséban. De igaz, ami igaz, valamit tudott a bácsi.
Észt osztani tuti. Meg, hogy nem oroszlán volt az is biztos. Mindenesetre most úgy döntök öntörvényesen, hogy nem adom fel. Még nem. De nem garantálom a végét, vagy legalábbis nem egyhamar. Ám fontos megjegyeznem, akármilyen egocentrikusan hangzik, egy fikarcnyit nem érdekel a támogatóim véleménye, akármennyire is megható a lelkesedésük. Egyszerűen én nem akarom feladni. Mert tartozom. Sok mindenkinek, bocs, majd visszafizetem. De a lelkiismeretemet, és a mi lett volna ha faktoromnak nem tudom betömni a száját pár tízessel.
Puszi
Zsé
