Én nem vagy az a rajongós fajta... Vagy mert arra vágyom hogy értem rajongjanak vagy mert nem találtam olyat még akit wáhh.. :) De komolyan... úgy érzem valaki személye iránt rajongani nem az én asztalom. Nekem kedves előadók azonban vannak... Figyelem, ingyen reklám.
Sokféle zenét szeretek, de tisztességes toruk máktóként megüti a fülem, ha a gömbölyded formákat dicsérik. Így kezdtem el hallgatni Maszkurát. Pénteken eljutottunk egy koncertre, fél csapattal, összetákolt bandával, de klassz volt mindenki aki eljött. A Dobó tér felettébb hangulatos éjjel remek zenével dübörögve. A muzsikát nem dicsérném, azt megteszik a dallamok, inkább arról szólnék, hogy nyitott szemmel koncerten mennyire érdekes a közönség.
Vannak a csendesen bólogatók, mint az én Tibim. Remekül élvezte a csípőmozgásom adta örömöket, de nagyjából végig mozdulatlanul állt a másfél óra alatt. A végén azért csak elismerte az élőzene varázsát, de a magukat nem elengedők csak fejben tombolnak ezt el kell fogadni.
A színpad előtt van az "ingyen van akkor megyünk" szakosztály, akik ahogy a nevük is mutatja, megjelennek minden neves eseményen. Legyen az diszkó, rock vagy mulatós, a saját fejükben szóló zenére ropják, bohóckodva a csendesen bólogatóknak, és bosszantva a valóban élvezőket.
Apropó valóban élvezők. Azért klassz őket nézni, mert őszintén szeretik amit hallanak, és nem törődnek se emberrel se állattal, csak táncolnak énekelnek, mosolyogva összecsapják a kezüket, mintha az ő érdemük lenne ami szól. És valóban az övék, inspirálják a zenekart. Elkötelezettségből és persze önös érdekből is.
Az első szerelmesek is megjelennek, akikben az a pláne, hogy elnézi őket az ember és irigykedik. Irigyli az őszinte gyermeki érzéseket, és a naivitást, amikor csókolózva összebújnak minden lassú számon, szóljon az háborúról, halálról vagy egy szaros alsónadrágról. Nézi őket az ember, és emlékszik mennyire vágyott ő is ilyenekre gyerekkorában amikor a szülei elvitték egy-egy mulatós estre, vagy rock-klasszikusra. Ezek a gyerekek akik akkor mi voltunk talán úgy éneklik 20 év múlva a mai "senkiket" mint mi az Eddát vagy a Kispált. Felelősséggel kell hát viselkednünk... nem biztos hogy az a legjobb példa ha a földön fetrengő felnőtteket látják lehúzott sliccel röhögni a semmibe.
Én szemlélődő típus vagyok. Kevés zenére engedem el magam igazán, akkor is csukott szemmel. Amikor a mellkasomban érzem a dübörgést... A Maszkura hajaz erre az érzésre, remélem nem rontja el őket semmilyen kapitalista érdek.
A koncertet laza sörözés követte, azt pedig másnap egy óóóóóóóóóóóóriási egynapos Siófoki fergeteg, amiről később szólok. Legyen elé annyi: 27 óra nyaralás, pálinka na meg napfény és Balaton, nőiességtelen röhögés, és szexrabszolgás nász. Folyt. köv. :)
Zsuzsi
