Függő vagyok. Azt mondják a beismerés az első út a gyógyulás felé. Hát megteszem. Elmondom itt, ország világ előtt, hogy legyőztek. Átvette a testem, a gondolataim, az érzékszerveim felett a hatalmat egy szer. Pontosabban nem is egy. Vagy egy tucat. Azt hiszem véglegesen sosem tudom majd letenni őket. Tudom, nem vagyok egyedül a problémámmal. Mivel a környékünkön nincsenek ilyen anonim csoportok, így tervezek egy sajátot, ahol kibeszélhetem a nehézségeket, és talán megkönnyebbülhetek picit. Itt a vége, őszintén be kell vallanom, csoki, és internetfüggő lettem….
Én nem vagyok ám olyan, mint Gombóc Artúr. Nekem nem mindegy hogy milyen csoki az a csoki. A kis pocaklakó bél bolyhocskáim csak a minőségi csokit szeretik. Így hát állandó a konfliktus a pénztárcám és köztük. Még jó, hogy a Tibi tárcája messzebb van az enyémtől, és tőlem is, így nem akadályozza meg egyetlen egy gyomromból érkező trágár szó sem a költekezést, és egy újabb tábla milka csoki megvételét. J Nem tudom mikor kezdődött, és hogy szokhattam ennyire rá, de azt hiszem valahová az első udvarlómhoz tehető. :)
Az internet már más tészta. Vele van, hogy könnyebb, vagy, hogy nehezebb. Néha nem is kívánom igazán, máskor megpusztulok nélküle. De jelenleg ez nem csak az én hibám ám. A tied is. Akkora energialöketet kapok egy-egy posttól, hogy minden reggel, azaz első dolgom, hogy bekapcsolom a gépet és nézem a hozzászólásodat, az értékeléseket. Felháborító.
Ha függőségről beszélünk, akkor el sem tudod képzelni mennyi dologról lehet szó. Kábítószer, alkohol, nikotin, pornó, tévé, csoki, internet, süti, újság, film, sorozat, szex, játék.
Apropó játékfüggőség.
Gyerekkoromban, ha feszült voltam, akkor barbiztam. Olyan világba képzeltem magam ahol én voltam a legszebb, és bármit megtehettem. Ha úgy tartotta kedvem, akkor a tusfürdős flakon volt a fiú. Nem voltak előítéletek :D Ez ment kb. 12 éves koromig. Azóta mással oldom a feszkót, de arról inkább most nem írnék :P
Mivel az interneten kívül nem sok fórumon ismerkedtem pasikkal, így elkerülhetetlen volt az a tény, hogy minden exem, és a jelenlegi életem szerelme is gépfüggő. Volt olyan hapsim, akivel csak azért nem működött állandóra a kapcsolat, mert neki fontosabb volt a játék, mint mondjuk egy olyan szexistennő mint én…. Tibi, elmondása szerint, ezzel vezeti le a feszültséget, és ezért nem veszekszünk annyit. Mert én hagyom őt zombit gyilkolni.
Az egyik barátnőm épp ebben a témában öntötte ki a szívét nekem. Az ő ölebe is játék, vagyis elnézést, WOW-függő. Alsó-szászországi szakértők végeztek felméréseket a német fiatalok körében, ahol kiderült, hogy a tinédzserek átlagosan 4,5 órát játszanak minden nap. Azt hiszem egy hazai felmérés is hasonló végeredménnyel zárulna. De miért tudnak ennyire ragaszkodni egy játékhoz az emberek?!
Az egyik kollégám is beteg. Mondjuk ő nem mindig gyilkolással tölti az éjszakáit. Van, hogy énekel. Az kevésbé véres, de ugyanannyira beteg. Ma egész nap, miközben dolgozni próbáltam, a gyilkolós játék karaktereit nézegette, és próbált engem is belevonni a témába. Nem sok sikerrel. Elég nehezen tolerálom. Az a legdurvább, hogy a környezetemben lévő játékfüggők mind felnőtt emberek. Az exem egy olyan netes játékkal nyomta még fénykorunkban, amikor egy tetves falut kellett építeni, meg harcoltatni meg ilyesmi. Ha elutaztunk nekem az volt a legnagyobb problémám, hogy mit pakoljak, neki az, hogy melyik klántársára bízza a faluját, hogy ne haljanak meg az emberek. Vagy említhetném a másik kollégám, aki valamelyik nap rémülve kérdezte, hogy: Zsuzsó, hol vannak a halam? Eltűntek a halaim. És mikor meglettek, egy nagyot szusszant, hogy hmm, milyen jó, nem haltak éhen. Ugyanezzel játszik Bea is, akit képes felhívni a tesója munka közben, hogy megvegye-e neki azt a vízilovat vagy ne, mert most valaki örökbe adná. A harmadik kollégám meg még mindig arat. Sose unja meg. Egyszer dicsekedet, hogy vannak már méhei is. Nem akartam bántani, de csak az jött a számra, hogy az király nekem meg van szexuális életem. :)
Nem akarok bántani senkit. Én is rá voltam kattanva játékokra. Tudom, hogy ezek szezonális dolgok, de a fiatalabbaknál, akiknek még nincs teljesen kifejlett világképük, elég nagy kárt tudnak okozni. Jó nyilván nem az aratós játék, de a gyilkolós, mesebeli karakteres játékok eléggé torzíthatják a személyiségüket. Nincs kedvem olyan világba szülni a kis purdéimat, ahol az oviban is a fénykard a legnépszerűbb játék.
Csak azt nem tudom, hogy süllyedtünk idáig. Jó, aláírom, hogy mindig voltak szenvedélybetegek. Azt is beismerem, hogy inkább üljön a számítógép előtt az ember, mint hogy a kocsmába gépezze el a család kosztpénzét. De nem lehetne ezeket a pótcselekvéseket másokkal helyettesíteni? Nem mindig. Nem várnék csodát. Csak ha a barátnőd megy hozzád, akkor ne játssz az idióta barátaiddal, mert ott van a lány, aki szeret, és veled akarja tölteni az idejét. Vagy ha főcímet kell gyártanod a műsoromnak, ami lassan egy éve megy, és még mindig elkezdődik csak a vakvilágba, akkor ne etesd a teheneidet, mert nem állok jót magamért. Ha pedig hazamész a nagymamádhoz, ahol nincs net, ne költsd az urad drága pénzét arra, hogy megnézd a blogod, és a facebookod a mobilodról, mert megjárod. Mosogathatsz és főzhetsz huszonötezerhétszázhetvennyolc napig, hogy törlessz.
A függőség legyőzhető, persze a legegyszerűbb út egy másikba kapaszkodni. Az én szenvedélyeim nem olyan károsak. Próbálom a jó oldalát nézni. A netnek köszönhetlek téged. A csokit pedig majd csak ledolgozom valahogy :P
Puszi
zsuzsi
