Valakit elveszteni sosem könnyű. Még akkor sem, ha nem volt minden nap része az életednek. Vigyázzatok a szeretteitekre, mert nem tudhatjátok, mikor alszanak el örökre, és mikor kell egy örökkévalóságot várnotok, hogy újra láthassátok őket…
Ma tudtam meg egy nagyon rossz hírt. Ledöbbentem. Lemeredtem. Lefagytam. 21 éves vagyok. Az egyik legelső barátom 26 éves volt. 2011. január elsején éjjel elaludt, és nem ébredt fel többet.
A mi szerelmünk nem mai csirke :) 15 éves voltam, igazi diák szerelem. Miatta szerettem meg a rock zenét, miatta lettem „rockos”.:) Magas, vékony, jóképű, nagytenyerű. Kalauz volt. Vagyis akkor még csak tanult. Egy hónapig jártunk. Nem nagy szám. De egészen tavaly december 31-ig pár havonta mindig váltottunk egy-két sms-t. Sosem veszítettük el egymást. Egy napon születtünk. Ő is oroszlán volt, mint én. Ezért nem működött. Meg, mert fiatalok voltunk. De elment. És nem tudom, hogy kell reagálni. Nem tudom milyen elveszíteni valakit, aki része volt az életemnek. Vagyis, de persze, meghalt nagyapám, haltak meg rokonok. De ez másfajta fájdalom. Nem üresség, mert nem voltunk napi kapcsolatban. Inkább felfoghatatlan. Szörnyű. Borzasztó.
Pár hónapja, talán egy, hogy újra írtunk egy-két üzenetet. Olvasta a blogomat, és tetszett neki. Csak ezért írok most itt, mert azt képzelem, hogy ahol ő van most, ott is van internet. :)
Szia Sanyi!
Sajnálom, hogy nem találkoztunk. Sajnálom, hogy lemondtam a múltkori kávét, és sajnálom, hogy nem búcsúzhattam el a mostani énedtől. Mindig a szívemben maradsz, úgy ahogy mindig is ott voltál. Gyújtottam neked gyertyát a lapodon, ahol a többi ismerősöd, de úgyis utálnád, mert a mocskos kapitalizmus ebből is pénzt csinál. :) Nagyon vigyázz magadra, öleld meg helyettem is Che Guevarát, és mindig rád gondolok ha a Lopott könyveket hallgatom. Még találkozunk Béla!
Puszi
Gizi
