Először is, mint minden nagy döntésnél, el kell határozni magunkat. Ha ez megtörtént, akkor meg kell vele barátozni. Amikor ezen is túl vagyunk, akkor el kell hinnünk. Végül pedig, ki kell mondani. Amikor nem érzel szúró érzést a gyomrodban, és a lelkedben, akkor készen állsz. Becsülettel végigjártam a létrát. Elhatároztam, barátkoztam, elhittem, és most kimondom: Férjhez megyek!
Én, vaskos előélettel, problémákkal, meggyőződésekkel, és elvekkel a hátam mögött elkötelezem magam. Gyors döntés volt. Olyan, amit akkor hoznak a párok, ha útban van az utód. A mi gyermekünk már megszületett. Amikor közös kasszára tettük magunkat a kapcsolatunk kb. második hetében. A közös gyermekeink a megélhetési gondok, a problémák, azok megoldása, végül pedig az eufórikus öröm azért, mert együtt tettük mindezt. Tibor a társam. A gondokban, a boldogságban, a nagy lépésekben, a kis döntésekben. Nem okoz gondot pukizni egymás előtt, sőt… de ebbe ne menjünk bele. Vicces, kedves, gondoskodó, megértő, féltő, kellő mértékben féltékeny, magas, mackós, szemüveges, szakállas. Minden, amire vágytam. És ilyenkor jön a de…
De nem az a de. Az a visszafordulós de. Lány vagyok, aki romantikus vígjátékokon, szexésnyújorkon, bridgetjoneson szocializálódott. Az esküvő előtt azt mondják, mindenki elbizonytalanodik. Így, hogy benne vagyok, inkább azt mondanám, a körítés veszi el a varázsát. Engem is meglep, hogy a mi kis béna esküvőnknek van körítése, de hát nincs mit tenni.
Kérdés, hogy akkor hogy is jött ez az esküvő dolog. Három és fél évvel a hátunk mögött, veszekedéssel, két majdnem szakítással – nyilván az én hülyeségem miatt -, rengeteg nevetéssel, és boldogsággal már nem meglepő. Mégis inkább érdekházasság lesz ez, ha a tényekre szorítkozunk. Jókora háttér ország nélkül egy esküvőt összehozni lehetetlen. Többmilliós tétel, és mi is vártunk volna, ha az élet nem sodor ezekbe a medrekbe. Hát hogy kihúzták alólunk a talajt, ráébresztett bennünket arra, hogy kell valami fix. Egy kiinduló pont. Ehhez pedig segítség kell állam bácsitól, és tőkés, külföldi nevű barátaitól, amihez viszont kell az a papír. Az a bizonyos papír, amire kiskorom óta áhítozom. Hercegnős ruhában, rengeteg baráttal, kicsit viccesen, kicsit sírósan, a barátnőim koszorúslány koszorúja körében. E helyett polgári szertartást kapok, egyszerű ruhában, két tanúval. Nem mondom, ezzel is meg kellett barátkozni. Ám meglepően nem volt ez olyan nehéz. Mert Tibor is akarta. És ez akkorra töltet volt, hogy mindent felülírt.
Ruha pipa, cipő pipa, combcsipke pipa, valami kölcsön, valami új, valami régi, valami kék pipa, minden kész. De valahogy magamra akarok erőltetni egy gondolatmenetet. Igyekszem felidézni a nagy szerelmeimet, hogy kit bánok, kinek az orra alá dörgölném, hogy látod barátom, mégis van, akinek kellek. Nem is akármilyen. Azt mondják, a kövérlányok sosem mennek férjez. De. ÉN. :)
Üzenem minden kedves volt szerelmemnek, hogy igazán klassz volt Veletek lenni, az emléketekben élni. Megborzongani, amikor rám köszöntetek, vagy csak látni a neveteket az online felirat alatt. Megköszönni a sok szépet és jót, és a „nem a Te hibád, hanem az enyém” mondatokat. Szeretném magamra erőltetni a gondolatokat, és az emlékeket, bánni valamelyikőtöket, és remélni, hogy van, aki bán engem is. De annyira feleslegesnek tűnik ez az egész. Annyira magától értetődő, hogy Tibor meg én, hogy ezek a dolgok már nem számítanak.
Nem várok csodát az aláírásomtól, nem várom, hogy fenekestül felfordul az életünk. De várom, hogy még egy szállal kapcsolódjak a világ legjobb emberéhez, aki valamilyen furcsa okból kifolyólag szeret engem. :) Hirtelen felindulásból, szerelemből elkövetett házasság lesz a miénk. Férjhez megyek! Csúcs! :)
