Nem tagadom, félve kezdtem bele az XXL szerelem című film megnézésébe. Mostanában herótom van az olyan nőkből, akik személyi kultuszt faragnak a plusz kilókból, és önmaguk igazolásaképp verik a nyálukat arra hogy minden szépség belülről fakad, és a hurkácskák a pocakjukon legalább annyira fontosak, mint a világbéke. Aztán elkezdtem nézni a filmet, és bevallom nem sokban változott a véleményem. Nem tetszett úgy kimondottan, de nem is utáltam. Néztem a duci főhőst, a kiszámítható fordulatokat, aztán a sármos, izmos, gazdag nagy őt, és persze a nagy ráeszmélés, és önmegvalósítás után a happy endet. Mosolyogtam közben, veszekedtem a kutyával hogy ne ugráljon a tévé előtt, de különösebb élet-mód változást nem okozott.
Sokszor ezrek előtt kell bizonygatnom, hogy ugyanannyit érek, mint más nő. Hogy az én hangom ugyanúgy szól, mint egy vékony lányé. Hogy az én betűim nem rosszabbak, mint egy vékony lány betűi. Biztosan jól esne most azt olvasni, hogy ezek nem is valós problémák, csak az elvárásoknak, a társadalom képének próbálunk megfelelni, és mi magunk vagyunk a probléma, aki ezt nem hagyja nekünk. A szomorú azonban az, hogy ez bármennyire is igaz, mellé jön egy nem is olyan pici réteg, akik csak az igazán fanatikusan önmagukat elfogadni vágyóknak hagyják meg a sikert.
Mi az élet fő mozgatója? A család, a szerelem, a barátság, a munka, a pénz. De mi van akkor, amikor épp a családod nem fogad el olyannak amilyen vagy? Ha nem találsz társat, és már nem tudod mire fogni, csak a méretes hátsódra, amin ücsörögve nyomod befelé a snickerseket. Ha a barátaid már lassan a családalapításon törik a fejüket, joggal, hiszen van kivel. Ha nem találsz munkát, és az interjúkon feszengve néznek rád a főnökök, mert senki nem akar egy kövér kollégát, akinek figyelni kell a lelki békéjére. Ha nincs pénzed minőségi kajára, mert olcsóbb megvenni egy kiló kenyeret, mint egy salátányi zöldséget. Az élet pedig meg szépen körbe. Ha a családod mostohán bánik veled, akkor a párodhoz menekülnél, aki nincs, mert te magad is elhiszed, hogy szar vagy, közben pedig csupán ezt sugárzod. Elmondanád a legjobb barátnődnek, aki a hapsijával tölti az estét olyan pózokban, ahova te fel sem bírod emelni a lábad. Munkába folytanád a bánatod, de vagy nem kapsz lehetőséget, vagy pedig a sovány kollégáidat nézed ebédidőben, mert persze társaságban te nem mersz jóízűen enni. Elmennél akkor legalább egy moziba, vagy színházba, ahol a sötét nézőtéren senki nem látja a kövér embert belőled, de nincs pénzed ezekre. Körbe körbe.
Na most mi legyen? Toljak egy önmagasztaló, bezzeg nekem milyen jól megy dumát? Vagy szidjam a társadalmat, az előítéleteket, a méretfüggő demokráciát? Vagy lapuljunk meg, törődjünk bele, és vegyünk kétszer akkora nadrágokat, mint kellene, csak hogy végre elmondhassuk, valami ránk is nagy?
Vagy csak szakadjunk el a bálványimádástól, a mások majmolásától, felejtsük el a lesütött tekintetünket, a rongyosra hordott bő fazonú nadrágunkat, és egyszerűen csak legyünk önmagunk? Ha szar napod van, akkor szar napod van. Ha jó kedved van akkor miért fognád vissza magad? Flúgosnak néznek az utcán, ha vigyorogsz? Nyilván. :) Nem fogunk leállni az egymás kicikizésével. Felesleges ezt az időszakot várni. Épp elég egyetlen egy dolgot megtanulni. Te nem kövér vagy, ropi, pápaszemes, krumpliorrú, vagy ráncos, vagy pattanásos. Te te vagy. Se több se kevesebb. Hogy te hogyan alakítod az életed, az rajtad áll. De senki nem fog segíteni neked abban, hogy elfogadd magad, vagy változtass azon amin szeretnél. Olyan vagy amilyen. Ha szereted ezt az tök jó. Hogy más nem szereti? Ki nem szarja le?!
